Vannak, akik évekig várnak arra, hogy gyermekük szülessen, és csak végső elkeseredésükben fordulnak szakemberhez, amikor már minden más lehetőséget kipróbáltak. Nem így Zsanett és férje, akik hamar megsejtették, hogy valami nem stimmel, és rögtön orvosi segítséget kerestek. Ma már egy kisfiú és egy kislány szülei.
Zsanettel Csörgő Andrea beszélgetett.
Mennyi idő után vált számotokra világossá, hogy segítségre lesz szükségetek abban, hogy gyermeketek legyen?
– Elég hamar, kb. 6 hónap után voltak erre utaló jelek.
Hova fordultatok? Milyen utakon kerestetek megoldásokat?
– Első körben egy helyi, jó nevű nőgyógyászhoz mentem, de a kérdéseimre nem kaptam megfelelő válaszokat, így gyorsan tovább léptünk meddőségi centrumba. A centrumot szinte csak találomra választottuk, annyit tudtunk róla, hogy itt nincs fél napos várakozás minden alkalommal.
A következő alkalommal, ahol a kislányom sikerült, már inkább a jó megközelíthetőség, a lakóhelytől való távolság, illetve a rövidebb várólista alapján választottuk.
Volt-e bennetek bizonytalanság a sikerrel kapcsolatosan?
– A mi esetünkben a spontán babára annyira kicsi az esély, hogy nem volt értelme tovább várni, vagy kísérletezgetni más dolgokkal. Nagyon optimisták voltunk. Azt tudtuk, hogy mindenképpen lesz babánk, így előre azzal nem is foglalkoztunk, hogy mi lesz, ha mégsem sikerül.
Mi volt, ami nehézséget jelentett számotokra a program során?
– Talán csak az ismeretlentől való félelem. A folyamattal nagyjából tisztában voltunk.
Aztán nagyon gyorsan történt minden, és a kisfiam az első beültetésre sikerült. A kislányunknál pedig már tudtuk, hogy mi vár ránk pontosan, mikor mi következik.
Mivel a városban, ahol lakunk, nincs meddőségi centrum, így a folytonos utazás nagyon megterhelő volt. Sokszor akár kétnaponta is menni kellett, anélkül, hogy előre tervezhettük volna. Mindig akkor tudtuk meg a következő időpontot, amikor ott voltunk, így folyton újra kellett tervezni az elkövetkező napokat, szervezni az utazást. Ilyen rugalmasságot kevés munkahely nyújt, nehéz volt összeegyeztetni. Ez a kiszámíthatatlanság elég megterhelő. Az életünket alapvetően ez határozta meg, minden mást ehhez kellet igazítani.
A másik, ami nehéz, az a beültetéstől a tesztig tartó idő, ami hihetetlenül lassan telik.
Mit gondolsz, volt valamilyen hatása ennek a procedúrának a kapcsolatotokra? Akár negatív, akár pozitív értelemben? Megváltoztatott valami köztetek?
– Szerencsére negatív nem nagyon volt, nem okoltuk egymást. Ez egyszerűen a mi közös ügyünk volt, együtt kellett végigcsinálnunk, hiszen közös volt a célunk: gyermeket szerettünk volna. Ezáltal még közelebb kerültünk egymáshoz. Persze voltak hullámvölgyek, idegeskedések, nehéz percek, de együtt akartuk és együtt is csináltuk végig.
Hogyan éltétek meg, hogy segítségre van szükségetek ahhoz, hogy gyereketek lehessen? Azt mondtad, nem volt vádaskodás közöttetek. Volt valami mégis, ami érzelmileg megnehezítette ezt az időszakot?
– Mivel a fiam az első beültetésre sikerült, ez viszonylag könnyen ment. Még bele sem tudtunk nagyon gondolni, hogy mi lesz, már babát vártam.
Ezért inkább akkor volt több érzelmi nehézség, amikor a második baba nem sikerült elég sokáig. Ezt nehezebb volt elfogadni. Ilyenkor az ember folyton csak kismamákat lát maga körül, úgy tűnik, az egész világ babát vár. Egy-egy sikertelen lombik után pedig nehéz teljes szívvel örülni annak, amikor ismerősök bejelentik, hogy babát várnak.
Sokszor úgy éreztem, hogy az orvosok és a család túlságosan félt. Így, hogy nehezebben jött a baba, végig kicsit hímes tojásként kezeltek. Olyankor is aggódtak, amikor erre sem ok nem volt. A császármetszéshez például főként ez vezetett.
A családom pedig folyton azt kérdezgette, hogy vagyok, biztosan minden rendben van-e. Úgy bántak velem, mintha beteg lettem volna. Szerencsémre a férjem nem ilyen volt.
Sokat segített az is, hogy volt egy fórumunk, ahol nagyon sok tapasztalt lombikos jött össze, és megbeszéltünk mindent. Nem volt annyira nagy a létszám, így személyesebb volt, mint most sok facebookcsoport, és voltak személyes találkozóink is. Nagyon jó volt, hogy nem kellett egyedül éreznünk magunkat a gondjainkkal, tudtunk örülni egymás sikereinek, biztattuk egymást, tanácsokat adtunk egymásnak, igazán támogató közösséget jelentettek számomra a többiek.
Ami megnyugtatott, az az volt, hogy biztosak voltunk benne: babánk mindenképpen lesz. Ha esetleg a lombikok nem sikerültek volna, akkor valószínűleg az örökbefogadás mellett döntünk.
Szerinted a gyermekeitekhez fűződő kapcsolatot befolyásolta, hogy hogyan fogantak?
– Szerintem nem, attól kezdve, hogy pocakban voltak, már ugyanúgy történt minden. Nem hinném, hogy különbség lenne.
Milyen tapasztalataitok voltak vizsgálatokkal, beavatkozásokkal kapcsolatban?
– A legelső hely, ahol a kisfiam sikerült, talán nem volt annyira túlterhelve, így több idő jutott ránk.
Évekkel később már másik helyre kellett mennünk, ott elég futószalagszerűen ment minden. Persze ha valaki kérdezett, válaszoltak, de akinek nincs tapasztalata, rutinja, nem tudja, hogy mit is kéne kérdeznie. Egyébként a dolgozók legtöbbször kedvesek, diszkrétek, jó tapasztalataink vannak. Amikor már régebb óta jár oda az ember, akkor személyesebbé is válik a kapcsolat.
Mi az, amit a tapasztalataitok alapján más pároknak javasolnál?
– Hogy legyenek türelmesek. Ez a legnehezebb. Próbáljanak úgy élni, hogy ne csak a lombikból álljon az életük, szóljon magukról is. A kellemes élmények, a kikapcsolódás, hogy amennyire csak lehetséges, menjen minden a szokásos kerékvágásban, ez ugyan nehéz, de törekedni érdemes rá. Így lehet valamennyire egyensúlyban maradni.
Az is fontos, hogy ha nem jön össze a baba, akkor forduljanak kifejezetten meddőségi szakemberhez. Nem biztos, hogy egy jó nőgyógyász az ő emberük, hiszen neki nem teljesen ez a szakterülete. Minél kevesebb idő telik el a sikertelen próbálkozásokkal és minél hamarabb megtalálják a megfelelő szaksegítséget, annál hamarabb érezhetik, hogy jó kezekben vannak, és így könnyebb bizakodónak lenni.
Megjelent a HelloBaby! 2015. június-júliusi számában.
