Orsi, Lali és Zsombi egymásra találása az örökbefogadásnak köszönhetően teljesedett ki. Hosszú és küzdelmes út vezetett a szülők számára annak tisztázásáig, mi a legfontosabb számukra: nem a fizikai hasonlóság, és a vér szerinti kötelék, hanem a hasonló gondolkodás és értékrend.
A történetet Orsi írta le
Családtervezési konzultáció és rutin vizsgálatok
Gyerekvállalással kapcsolatos történetünk négy évvel ezelőtt kezdődött, mikor megfogadtuk egymásnak, hogy együtt leszünk jóban és rosszban, örökkön-örökké. Sok párral ellentétben, akik éveken át próbálkoznak természetes úton teherbe esni, mi a tudatos gyermekvállalás jegyében ellátogattunk családtervezési konzultációra és az azt követő néhány rutin vizsgálat során szembesültünk a tényekkel:
Mivel alapvetően elég fiatalon vágtunk bele, a környezetünkben sem igen voltak olyanok, akiknek hasonló problémájuk lett volna. Így orvosról orvosra járva szembesültünk azzal, mit jelent az pontosan, hogy csak lombikkezeléssel lehet vér szerinti gyermekünk.
Kivizsgálások, műtétek, lombik
Megkezdődtek tehát az alaposabb kivizsgálások és műtétek, majd fél évvel később már az első lombiknál találtuk magunkat. Teljesen biztosak voltunk a sikerben, hiszen fiatalok voltunk (28 és 31 évesek) és „csak” elzáródásos probléma volt a háttérben, így az első sikertelenség hideg zuhanyként ért minket. Ezt követte ugyanabban a budapesti meddőségi intézetben egy következő sikertelen próbálkozás, majd úgy éreztük, hogy talán egy másik orvossal, más környezetben sikerülhetne, így egy budapesti magánintézetre váltottunk. Itt újabb vizsgálatok, biztatóbb eredmények, de ugyanúgy sikertelenséggel záruló két teljes lombikciklus következett.
Lelki támogatás és gyász munka
Bár végig kitartóan, támogatóan álltunk egymás mellett, mégis annyira csak a jövőbeni célra, a babánk megfoganására fókuszáltunk mindketten, hogy kapcsolatunk kezdett belefáradni a sok küzdelembe. Úgy érzetük, hogy a testünk állandó megpróbáltatásoknak van kitéve, melyet lelkünk nem ér utol. Így a második sikertelen lombikprogramot követően másfajta segítségért folyamodtunk:
Új irány
Ekkor merült fel először az örökbefogadás gondolata, ami először mindkettőnknek meglehetősen távoli volt, azonban az újabb sikertelenség után ez a másfajta lehetőség kezdett egyre reménytelibbnek tűnni. Egymással is és a szakemberekkel is beszélgetni kezdtünk a témáról, bújtuk a netet és szakirodalmakat az örökbefogadással kapcsolatban. Kezdtünk rájönni arra, mi az, ami igazán fontos: hogy nem a biológia tesz valakit apává és anyává, és nem a vérségi köteléktől válik családdá a család. Az általunk helyesnek vélt értékrendünket és gondolkodásunkat szeretnénk látni gyermekünkben, és nem a fizikai hasonlóságokat.
Egy másik lehetőség, első lépések
Felvettük a kapcsolatot több örökbefogadó családdal, jártunk találkozókra, ahol csupa boldog embert, szülőt, gyermeket és családokat láttunk, szemben a meddőségi centrumok falain belül sokszor kilátástalanságot sugárzó, reményvesztett, kiégett arcokkal – úgy láttuk, szép lassan mi is ilyenekké váltunk.
Ám egyszer csak megváltozott valami, és az addigi ismeretlen út kezdett egyre világosabbá és reménytelivé válni.
Volt egy megállapodásunk, miszerint ha nem sikerül a negyedik lombikprogram, akkor elindítjuk az örökbefogadást. Végiggondoltuk, hogy mit is szeretnénk igazán: együtt leélni az életünket, gyermeket, családot. Ez örökbefogadás segítségével ugyanúgy lehetséges. Így az újbóli sikertelen ciklus után még aznap jelentkeztünk a TEGYESZ-hez.
Egy hónap múlva már a leendő gyermekünkkel kapcsolatos kritériumokban kellett döntenünk. Az életkort kivéve elég tág határokat adtunk meg: 0-6 hónapos, bármilyen nemű és származású, korrigálgató egészségügyi állapotú babára vártunk. Ezt követte a pszichológiai alkalmassági vizsgálat, majd környezettanulmány – ahol azt nézték meg, hogy milyen körülmények közé várjuk gyermekünket – és végül egy örökbefogadásra felkészítő három napos tanfolyam, melyről csak áradozni tudunk: egy szintén örökbefogadó szülő tartotta, és az örökbefogadás problémásabb részeinek bemutatásán túl, olyan édes történetekkel gazdagította a tanfolyamot, mely mindinkább megerősített bennünket döntésünkben.
Felgyorsultak az események
Mindössze két hónap alatt kezünkbe kaptuk a határozatunkat, és ezután több civil, közvetítő szervezethez is beadtuk a jelentkezésünket. Elérkezett a várakozás szakasza, amelyről azt gondoltuk, hogy oly hosszú lesz, így a pszichológusok és szakemberek javaslatával ellentétben egy utolsó lombikpróbálkozással kezdtünk, a határozatunk kézhezvételével szinte egy időben indítottuk ezt a próbálkozást. Ekkora már el tudtuk engedni a vér szerinti gyerek iránti vágyunkat, viszont annyira szerettünk volna már gyereket, hogy a türelmünk fogyatkozott. Úgy éreztük, gyereket szeretnénk, minél előbb, érkezzen akár az én pocakomból, akár a „szívünkből”, ahogy hozza az élet. Ekkor Győrbe jártunk kezelésekre, újabb műtétek, tűszúrások következtek, de ezeket most az örökbefogadás elindítása miatt sokkal könnyedebben kezeltünk. Legnagyobb megdöbbenésünkre ezúttal a beültetés sikeres volt, pozitív terhességi tesztet tarthattunk a kezemben. Leírhatatlan öröm és boldogság mellett állandósult az aggódás és félelem, hogy vajon minden rendben lesz-e.
Veszteség és fájdalom…
A 10 hetes ultrahangon, elhangzott az a mondat, amit senkinek nem szabadna hallania: „Már nem dobog a szíve, nem él a kis embrió”. Életünk legnehezebb időszaka következett. Elveszíteni egy magzatot nagyon nehéz, nincsenek rá szavak. A környezet is tabuként kezeli. „Fiatalok vagytok még, majd lesz még” – jöttek az ehhez hasonló, fájdalmat nem enyhítő vigaszok.
Készültünk, vártunk, őt vártuk
Ezután minden gondolatunkkal az örökbefogadható gyerekünkre koncentráltunk, őt vártuk. Az addig üresen álló szobát kifestettük, aprólékos figyelemmel berendeztük, és megkezdődtek a boldog várakozás hónapjai. Bár ekkor még nem tudtuk, hogy hónapokról vagy évekről lesz-e szó, de bíztunk abban, hogy hamarosan megcsörren a telefon, és megismerhetjük a mi kisbabánkat, aki ránk vár. Készítettünk egy babára várakozós fotósorozatot is, ami egy kis kreativitással, különféle táblák és tárgyak használatával pocak nélkül is kivitelezhető volt.
Célegyenesben…
Másfél év várakozás után, egy hétfői napon értesültünk Zsomborról. Sosem felejtjük el Móruczné Gabi szavait (Gólyahír Egyesület vezetője): „Lenne egy gyönyörű, egészséges, öt nappal ezelőtt született roma kisfiú, intézzük a papírokat, szerdán aláírás, és aznap vihetik is haza”. Bár azt hittük, mindenre felkészültünk és mindenünk van, két nap rohangálás következett, mire beszereztünk mindent Zsombor érkezésére. Amíg a kórház fele tartottunk, hogy először találkozzunk a kisfiunkkal, az egyesület vezetője mutatott egy képet róla.
Nyílt örökbefogadás lévén az életet adó szülőkkel is találkoztunk, akik nagyon szimpatikusak voltak számunkra. Volt szerencsénk megismerni a vérszerinti apukát is – ami az örökbefogadás gyakorlatában igen ritka –, mindketten nagyon helyes emberek, nem túl szerencsés körülmények között.
Gyermekünk hazaérkezése után megkezdődtek a babás hétköznapok, amelyekre oly régóta vágytunk, és amelyeket Zsombi csodás természete igen megkönnyített. Az egyik legszebb pillanatunk, mikor egyik este fürdetés után megpillantotta a szobája falán lévő mosolygós felhőcskét és egy hatalmasat mosolygott rá, mire mi könnyes szemmel mondtuk neki, „Igen Zsombi Neked festettük, Téged vártunk!” Most a kisfiunk mosolyában ott van minden, hogy miért kellett átélnünk és túlélnünk az elmúlt nehéz éveket. Zsombor a mi fiunk, ez nem kétség, imádjuk, szeretjük őt, és a legjobb döntés volt, hogy örökbefogadtuk. Így vagyunk mi most már egy család, örökkön-örökké.
Orsi, Lali és Zsombi
Ajánljuk még:
