Elárulom, milyen egy mindig futva közlekedő, állandóan mindennel és mindenkivel interakcióba
keveredő, 20 hónapos, szőke, göndör fürtös hajú, kék szemű, kisangyalnak tűnő kisfiú anyukájának lenni, aki ugyanakkor szó szerint a falról is visszapattanó veszedelem. Eszméletlenül fárasztó! Tudtam, de nem sejtettem, hogy ennyire.
Szerző: Szabó Nikolett
Nem voltam az a típus, aki miután megtudta, hogy babát vár, azonnal kigondolta, milyen elvek mentén fogja nevelni a gyereket, mikor megy bölcsibe, milyen színű lesz a gyereksarok, és milyen kis tárgyakkal lesz berendezve minden négyzetcentimétere. Olyan dolgok persze rögtön megfogalmazódtak bennem, hogy nem lesz minden ruhája kék a kisfiamnak – mindenféle színű pólója van már, szó szerint minden, mert mindenben szuper vagány –, és hogy ha babázni szeretne, nem ellenzem. Mint kiderült, a babákat és a plüssöket mellőzi, ellenben van egy rózsaszín autója, a játszótéren cserélte, és Barbie helyett másik kisautókat ültet bele. Biztosan olyan lesz, mint én voltam kicsiben – gondoltam, de szőke göndör hajjal és kék szemmel (nekem mindkettő barna), de nem olyan, mint én. Nem is látom olyannak, viszont az apja szerint a színektől eltekintve a hasonmásom.
Az anyává válás természete
Lényegében tehát főként kézzelfogható vagy egyértelmű eldöntendő kérdések jutottak eszembe, amikor még csak vártam őt. Nem mondanám, hogy rózsaszín álmokat láttam vagy kergettem volna, inkább próbáltam reálisan szemlélni az előttünk álló eseményeket. De ez én voltam, és az anyává válás valódi természetét mindenki máshogyan éli meg.
Számtalan olyan játszótéri beszélgetésen vagyok túl, ahol láttam az anyukán, hogy mennyire bizonytalan mindenben, milyen kétségbeesetten próbál kérdéseire választ kapni a többi anyukától, kedélyes csevegésnek álcázva a harcát.
És erről ritkán beszélnek mind a szakemberek, mind a már régebb óta anyák, apák, szülők. És itt nem csak arra kell gondolni, hogy milyen sokkoló élmény, ha a gyereked először csap olyan visítós hisztit, miközben a fejét a földhöz veri, hogy a szomszéd utca is hallja. Hanem arra, hogy ha éppen gyerek nélkül közlekedsz, nem szöksz már át a piroson, mert mi van, ha elütnek. Ki ad enni neki?
Az első sokktól a valódi kötődésig
Arra fel lehet készülni, hogy mi megy végbe a testben a terhesség heteiben, arra is, mi a pontos protokollja egy problémamentes szülésnek. Arra azonban nem, hogy mit fogsz kezdeni egy élő, lélegző és nagyon hangosan síró miniemberrel, aki technikailag egy védtelen kis idegen, akit életben kell tartanod. Ahogy arra sem, hogy bizonyos mértékű változáson esik át az egész személyiséged.
Sőt olyan is van, aki egyik nap az egyiket érzi, másik nap a másikat. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy a kötődés nem azonnal, hanem fokozatosan alakult ki. Egészen pontosan akkor, amikor a kisbabám először ölelte át saját akaratából apró kis karjaival a nyakamat. Sőt – tudom, mert felírtam –, két hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy anyának nevezzem saját magamat. Nem, ekkor még nem is hangosan, csak magamban. Azt, hogy a párom is anyának szólított időnként, kezdetben meg sem hallottam. De „leanyázni” saját magadat – nem úgy! – leginkább akkor lesz értelme, amikor már interakcióba tudsz kerülni a gyerekeddel. Vagyis mutogatsz magadra, mint egy félnótás, és azt hajtogatod: anya, anya, anya. Utána mutogatsz a gyerekre és mondogatod: nyuszika, nyuszika (itt mindenki helyettesítse be a saját babája nevét vagy becenevét).
A másik játéka mindig izgalmasabb
Aztán ott vannak az olyan egyszerű, hétköznapi dolgok, amik addig eszedbe sem jutottak. Ha valakinek fontos például a környezete, szereti, ha rend, tisztaság és harmonikusan berendezett enteriőr fogadja, ha hazaér, annak meg kell edzenie az idegrendszerét. Mert egy gyerek bizony az enteriőr ellensége. Őt nem érdekli, hogy hová való a kisasztal, csak azt látja, hogy ha odatolja valahova és rááll, akkor eléri, amit akar. Mindent áttol, széttol, szétpakol, átpakol, az egész berendezést hatalmas építőkockáknak nézi. De jó hír, hogy ha szorgalmasan tologatsz mindent vissza a helyére, illetve ha konzekvensen pakoltok vissza együtt minden tárgyat oda, ahova való, akkor – nagyjából 1 év alatt – megérti, hogy rend a lelke mindennek, és időnként már magától is a helyére teszi a dolgokat. Az időnként azt jelenti: tízből egyszer. Szóval, még 10 év, és minden visszakerül a helyére.
Elvek, tervek… és a valóság
A drága játék esetünkben a legtöbbször pénzkidobás volt, le is álltunk róla. A legjobb szórakozás a pelenkásdoboz. Mert bele lehet pakolni, utána mindent ki lehet borítani belőle, ketté lehet tépni, lehet rajta dobolni fakanállal vagy habverővel, össze lehet firkálni, lehet parkolni benne az összes kisautóval, lehet a fejre húzni és nekirohanni vele a falnak, hajtogatni, ameddig szét nem esik, majd ha már nem kell, áthajítani a másik szobába és soha többé rá sem nézni. Pont ugyan ez a helyzet a joghurtos dobozokkal, egy darab fával, vagy az iratosszekrény tartalmával. A fajátékokról is le kellett mondani eleinte, mert a mi fiunk mindent tiszta erőből vágott földhöz. Egy fa kisautóval komoly károkat tudott okozni emberben és tárgyban egyaránt, a műanyag lapát viszont visszapattan. Tehát, ha a gyerek dobálós, halálos fegyver lesz nála minden fajáték, és nem környezetkímélés.
Van még nagyobb halom színes építőkocka – a guruló tárgyak és az építőkockák mindenekfelett állnak. A műanyag holmikat pedig 1,5 év elteltével lehet szépen lassan tartósabb játékokra cserélni, mert a dobálózás kezd abbamaradni.
Ajánljuk még a témában:
