„És jó baba? Nem sír? Átalussza az éjszakát?” – ez a mosolygós nénik visszatérő kérdése az utcán, buszon, boltban, liftben, tulajdonképpen bárhol.
Sződy Judit pszichológus, szoptatási szaktanácsadó IBCLC írása
Eleve kérdés, hogy az a baba, aki sír és nem alussza át az éjszakát, rossz-e…? De inkább nézzük meg, mi lehet a babákkal kapcsolatos elvárások mögött.
Jó pár évtizeddel ezelőtt
Magyarország a mai nénik fiatalkorában az Anyák könyvét olvasta, az író Pikler Emmi pedig alapvetően remek, csecsemőotthonokra kidolgozott gyakorlatát ültette át családi viszonyok közé ebben a könyvben. Az eredmény mai szemmel legalábbis meglepő: korlátokat szab az egész családnak, beszabályozza, hogy hányszor nyúlhatunk naponta a csecsemőhöz, amikor a „gondozási feladatokat” végezzük, hányszor ehet a baba, hány fokban, hol kell aludnia, és így tovább. És, ha a család hajóját kemény és biztos kézzel kormányozzuk a könyv javaslatai alapján, akkor lesz a babából „jól tartott csecsemő”, aki nem tiltakozik, hanem szinte észrevétlenül belesimul az életbe.
Ez hová vezetett?
Teljesen eltávolodunk attól, hogy felismerjük és kiszolgáljuk a babánk jelzéseit, szükségleteit, és attól, hogy mi magunk higgyünk az anyai ösztöneinknek, és annyit ölelgessük, babusgassunk a kicsit, amennyit csak jól esik. Ezen felül valószínűleg a szoptatás sikere is veszélybe kerül.
Bár ez a szigorúan beszabályozott gyereknevelési gyakorlat csak néhány évtizedre vert tanyát általánosan Magyarországon, a kisbabákkal szembeni elvárások nagyon is megmaradtak, és tovább élnek.
Teljes a káosz
A nénik szerint teljes a káosz a mai családokban. Az anyák szerint is teljes a káosz, mert mindenki mást javasol, és maguk sem értik, hogy valójában milyennek kellene lennie egy kisbabának. Mást mondanak a társadalmi elvárások, és megint mást az anyai szív. Valójában nagyon sok anya hiszi azt, hogy a babája azért nem alussza át az éjszakát, azért akar rendszertelenül szopizni, azért akar kézben lenni, mert valamit elrontott. Lehet, hogy tényleg a nagyira kellett volna hallgatni, aki azt mondta: „hagyd sírni, hadd táguljon a tüdeje”? Anyai ösztöneinket újra merjük komolyan venni.
Távolabbról szemlélve
Szerencsére egyre több helyen olvashatunk a kisbabák valódi szükségleteiről, és ezekben az írásokban szóba sem kerül az óra, a mérleg, a pontos napirend, az alvástréning, a sírni hagyás. A minden felelősséget az anyára terhelő, és neurózisokkal riogató klasszikus pszichoanalízis mellett szerencsére megjelent, és egyre láthatóbbá válik az evolúciós pszichológia. Ez utóbbi azt mondja, hogy számtalan szükségletünk, késztetésünk és viselkedéselemünk az emberiség hajnalából származik, vagyis a ma született kisbabáknak nagyjából olyan társas környezet lenne ideális, mint a kis ősembereknek. És olyan társas viszonyok is. Az ősbabákat soha nem tették le, amíg nem tudtak önállóan közlekedni: kézről kézre adták őket, mindig valakinek a testén voltak, az anyjuk (vagy más nő) megszoptatta őket, amint jelezték, hogy szopni akarnának.
Hogy lehet ez?
Úgy, hogy az idegrendszer egyszerűen megérik arra, hogy a baba képes legyen újabb és újabb kunsztokra. A baba elemi állapota a tanulni vágyás, az utánzás képessége. A gyerekek valójában még olvasni is megtanulnak anélkül, hogy szervezett oktatásban vennének részt. Ahhoz, hogy egy csecsemő okos, ügyes, önálló gyerekké váljon, és, hogy valamilyen rendszer alakuljon ki az életében, nincs szükség direkt nevelésre és oktatásra. A kezdetben kaotikus helyzet szépen elrendeződik, szó szerint.
