Zsófi és Áron 15 hónaposak voltak, amikor tavaly Amerikába kerültek, miután a szüleik úgy döntöttek, hogy ott folytatják az életüket. Az itthon maradt családtagok azóta elsősorban virtuális eszközök, videochat segítségével tartják velük a kapcsolatot, amit az anyai nagymama, Lilla egy különleges ötlettel gazdagított.
Szerző: Podonyi Hedvig
Mikor és miért támadt az a gondolatod, hogy hétről hétre mesés bábelőadást tarts az unokáidnak?
Kezdetben hétköznapi módon zajlottak a virtuális találkozásaink, a gyerekek megmutatták a játékaikat meg az új ruhájukat, és így tovább, én pedig szerettem volna valami többletet adni ehhez. Először a családtagokról beszéltem az unokáimnak, a fényképeikből készített, pálcikára ragasztott bábfigurákkal jelenítettem meg őket. De miután velük egyébként is rendszeres kapcsolatot tartottak a lányomék, továbbléptem.
Elkezdtem olyan bábmeséket kitalálni, amelyekben maguk a gyerekek lettek a főszereplők.
A távmesélés most már jó ideje kedvelt heti programjukká vált, nagyon élvezik!
Hogyan születnek a történetek?
Amikor például az unokáim lábbal hajtható bébimotort kaptak, akkor a mesebeli testvérpár, Zsófi és Áron is épp ilyeneket kapott. Amikor az unokáim hajókázni voltak, akkor a mesém témája is ehhez, és a tenger élővilágához kapcsolódott.
A mesék visszatérő felnőttkarakterét, Manócskát egyébként Bálint Ágnes írótól kölcsönöztem ezekhez a történetekhez, akárcsak a kismalacot, Mazsolát. Az unokáimat jelképező figurák rendszerint az állandó „gyerekszereplőknek”, Mazsolának és Nyuszinak segítenek, ha azok bajba kerülnek, vagy ha meg kell oldaniuk valamit. Ezenkívül még sokféle mesealak felbukkan, akire-amire éppen szükség van.
Mindegyiket meg is jeleníted?
Igen. Ehhez főként az interneten keresek megfelelő képeket, melyeket kinyomtatok, körbevágok és pálcikára ragasztok. De vannak már kesztyűbábjaim is. Sőt: időközben rengeteg kelléket gyűjtöttem a jelenetek eljátszásához, és díszletet is szoktam készíteni. Mindez együtt persze elég sok munkát jelent, viszont nekem is örömöt ad. A családi bábelőadásokhoz egyfajta rituálét is kialakítottam, ami segít a ráhangolódásban – az elején és a befejezéskor megszólaltatok egy kis gongot, vagy például mindig ugyanazokkal a mondatokkal kezdem a mesélést. A végén pedig mindig összegezzük, hogy miről is volt szó.
Most kétévesek az unokáid. Mennyi időre tudod így lekötni a figyelmüket?
Körülbelül 20 percre, persze az etetőszékben ülve, de nemegyszer ennél hosszabb időn át is teljes odaadással figyelnek.
Az utóbbi hónapokban a történeteket már le is írom, és elhelyezem a szövegben a mesefigurák képeit, majd az egészet elküldöm a lányomnak, akitől a gyerekek nagyon gyakran kérik a mesék újbóli felidézését.
Sok nagyi mesél az unokáinak, de sokkal kevesebb bábozik nekik. Azonkívül, hogy a kicsik általában nagyon szeretik, neked vajon miért jutott ez az eszedbe?
Anyukám tanítónő volt, és annak idején készített a gyerekeimnek ajtókeretre akasztható kis bábparavánt, amivel szívesen játszottak. Még inkább meghatározó élményem, hogy Békéscsabán, ahol felnőttem, régen rendszeresen tartottak bábszínházi világtalálkozókat, amelyeket lelkesen látogattam.
Annyira megtetszett ez a műfaj, hogy fiatalon arra készültem, hogy bábszínész leszek.
Végül másként alakult: bölcsészkarra mentem, amit nem is bántam meg.
Ajánljuk még:
