A fenti kérdés mindannyiunkat foglalkoztat – vajon mit gondol róla egy tapasztalt szakértő? Dr. Mihalec Gáborral beszélgettünk, aki párterapeutaként, nemzetközi előadóként és trénerként tevékenykedik, továbbá kapcsolati sikerkönyvek szerzője.
Szerző: Szále Kata mentálhigiénés szakember
Mely korosztály a legfogékonyabb, ha párterápiáról van szó? Kik fordulnak Önhöz, ha elakadást éreznek a párkapcsolatukban?
A legjellemzőbb korosztály a negyveneseké: ők már tapasztaltak kríziseket. Az emberek sokszor ebben az életkorban jönnek rá, hogy az eszközeik, amelyeket a házasságukban, a párkapcsolatukban használnak, nem működnek.
Többnyire akkor jelentkeznek Önnél, ha már „ég a ház”, vagy azért még időben?
Mindkét eset előfordul. Érdekes, hogy amikor egy nő hív fel, akkor később gyakran kiderül, hogy még nincs igazán nagy baj. Ám amikor egy férfi telefonál, akkor nemegyszer már jóval súlyosabb a helyzet.
Tudunk még változni, változtatni a negyvenes éveinkben? Hiszen rengeteg belénk vésődött minta, hozott viselkedésforma és sérülés befolyásolja azt, hogy hogyan reagálunk, hogyan működünk.
Tudunk változni, igen. Sőt: főképp ilyenkor, hiszen a párterápiára krízisben lévő emberek jelentkeznek és épp a krízis segít abban, hogy ugrásszerű fejlődésre legyen képes a kapcsolat, illetve az adott pár. Máskor évek kellenek annyi változáshoz, amennyit egy-egy krízis idején fejlődhetünk.
Fontos egy párkapcsolatban a változás?
Minden kapcsolatban az. Jó példa erre a gyermekeink növekedése: nem maradhat ugyanolyan a kapcsolatunk velük kamaszkorukban, mint amilyen kisgyermekkorukban volt, nem maradhatnak ugyanazok a szabályok sem.
Amennyiben nem látjuk be ezt, csak nehezebb lesz a dolgunk: aki makacsul ellenáll a változásnak, annak nehezebb lesz a válság. Újra és újra kapcsolódnunk kell egymáshoz.
Azt mondják, egy baba születésekor meredeken nő az élettel való elégedettség, ám ugyanez csökken a házasságra, a párkapcsolatra nézve. Miért van ez így?
Valóban, számos kutatás erősítette meg, hogy a párok eltávolodást élnek meg, ha bővül a család. Ilyenkor ösztönösen a baba felé fordulnak figyelmükkel, gondoskodásukkal, szeretetükkel. Óhatatlanul kialakulnak köztük kisebb konfliktusok, melyek feloldatlanul maradnak, ezért idővel viharfelhőkké válnak, majd villámokkal, mennydörgéssel kitörhet a vihar… Azonban a szülők továbbra is a kisbabára fókuszálnak, nem egymásra. Mivel pedig a pici nem tudja feloldani a konfliktust, a szülők lassan eltávolodnak egymástól.
Így tudunk érzelmileg biztonságos, egészséges fejlődéséhez optimális légkört teremteni számára.
Mennyiben más ebben az életszakaszban az anya és az apa helyzete?
Hormonálisan van egy fontos különbség: az anyai agyban a szoptatás során olyan kémiai anyag szabadul fel, mint orgazmuskor. Ez az oxitocin, amely a kötődés kialakulásáért is felel, emellett fontos szerepe van a nőiesség megélésében.
Ez idő alatt a férfi szervezetében viszont nem játszódik le hasonló folyamat, és apaként megfogalmazódhat benne a kétely: vajon csak átmeneti állapot, hogy ő mellőzve érzi magát, vagy mostantól ez már mindig így lesz? Ha aztán ilyenkor pánikba esve hibát követ el, azzal még egy nagy terhet tesz a kapcsolatra.
Mi a megoldás, illetve megelőzhető-e az ilyen helyzet?
Beszélgetnünk kell az érzéseinkről. Ha a férfi megfogalmazza az elégedetlenségét – pl: „Kirekesztve érzem magam és ez rosszul esik” –, az segíthet visszahozni a közelséget, a meghitt hangulatot. Persze egy ilyen beszélgetéshez bizalmi légkör szükséges. A megelőzéséhez azt tudom ajánlani, hogy készüljünk tudatosan az új életszakaszokra. Tegyünk lépéseket, várjuk! Ne csak azzal készüljünk, hogy kifestjük a babaszobát és megvásárolunk pár szükséges holmit, hanem belső ráhangolódással is. Ez épp olyan, mint hogy sokan csupán az esküvőre készülnek (de arra nagyon!), a házasságra azonban nem. Pedig magától az sem működik jól. Hogyan fogunk megbirkózni az előttünk álló nehézségekkel? Ezzel érdemes foglalkozni. Ne csupán a külsőségekre figyeljünk, hanem a lelki tényezőkre is.
Hogyan készülhetünk fel valamire, amit nem ismerünk, amit még nem próbáltunk?
Ennek két útja is van. Tehetjük szakirodalom segítségével, olvashatunk, gondolkodhatunk róla; illetve beszélgethetünk olyanokkal, akik már jártak hasonló cipőben. Ők felhívhatják a figyelmünket olyan szempontokra is, amelyek magunktól talán sosem jutnának az eszünkbe.
Ajánljuk még a témában:
