Apa az édesanya mellett volt a vajúdás idején, ölelte, támogatta, simogatta, ám amikor jobban beindult a szülés folyamata, kintről volt velük. Így tervezték, így volt jó mindenkinek.
Szerző: Szabó Nikolett
Apa lélekben velük
Látva, mennyire izgult értünk, nem lett volna jó, ha látja, hogy órákon át felváltva sikítozok és görcsösen
remegek, esetleg épp hányok a fájdalomtól.
Megérkezett!
Nagyjából 6 órányi vajúdás után január 11-én 0 óra 1 perckor kibújt a kisfiunk, aki nem sírt fel, csak nyöszörgött, mert a feje több időt töltött a medencémben, mit amennyit kellett volna. A szöveteim megfelelő módon tágultak – egy kis rásegítéssel és feszítéssel a szülésznő kezei által –, a csontozatom azonban adott volt, amin át éppen csak hogy kifért a kicsi.
Szerencsére nem történt baj, egyszerűen csak elfáradt, ahogyan én is. Pár perccel később már sírt, de a biztonság kedvéért inkubátorban töltött pár órát. Ezután vehettem kézbe őt és ezután örülhettek egymásnak az apjával is. Akkor tudtuk először rendesen megnézni, megérinteni. Csöpp volt, alig több, mint 3000 gramm, szinte elveszett az apja kezében.
Kórházi napok
A 3 napos kórházi tartózkodásunk alatt tudatosult bennem, hogy szülő lettem. Itt még csak szülő, nem anya. Az utóbbira még várni kellett pár hetet.
Hogy miért? Mert ideges lettem attól, hogy őt – 1 fő – nem engedik be, pedig a szülés másnapján ismeretlen emberek hada (nem az orvosok, nővérek) járt a szobánkban valamilyen papírmunkát végezve, vagy épp promotálva valamit, sokszor egyszerre a kórházi személyzettel. Márpedig egy 8-10 négyzetméteres szobákban egyszerre 6 ember nem éppen fertőzésbiztos.
Eddig nem voltunk betegek, ekkor sem lettünk azok, de nagyon igazságtalannak éreztem, hogy az egyetlen személyt, akinek valójában ott a helye, kitiltották.
“Anya lettem!”
Hazamenetelünk után az első otthon töltött napok még idillikusan teltek, a kicsi evett, az éjszakákat egy ébredéssel aludta át. Az éjszakákkal a mai napig is szerencsénk van, mert főleg akkor alszik. Éjfél körül, hajnalban és 7 óra körül kér enni, ami az én olvasatomban egyetlen felkelés jelent, mert későn fekvők vagyunk. De valamit valamiért: cserébe délelőtt egyáltalán nincs alvás, habár kiabálás sem, csak pislogás a világra.
Első terhesség lévén, nem tudtam, mire számíthatok, de már 1 hónappal a szülés után meglepően jól voltam. Minden szépen visszahúzódott az eredeti helyére. Hozzáteszem, hogy nem hagytam el magam: a lakásban és pár száz méteres körzetében mozogtam, sokat jöttem-mentem. Igyekeztem továbbra is úgy étkezni, hogy minden tápanyagot bevigyek, a tejtermelődés segítésére sok folyadékot ittam.
Egy hónapnak kellett eltelnie, hogy igazán összeszokjunk a fiunkkal. Ekkorra – nagyjából – tudtam, hogy melyik sírása, melyik nyögése mit jelent, sőt már másképp is kommunikálni kezdett. Érzékelte a jelenlétünket, felismerte a hangunkat, reagált a mozgásunkra, visszamosolygott.
Ha belegondolok, azt hiszem, ezen a ponton lettem igazán „anyuci”. És ez most már mindig így is lesz!
