Világjárvány idején babát várni és szülni kihívásokkal terhes. Hogyan lehet ezeket a kihívásokat teljesíteni? Proaktív előremeneküléssel és racionalizáltsággal, még akkor is, ha életet adni egy kis embernek csakis érzelmekkel teli esemény lehet.
Szerző: Szabó Nikolett újságíró
Első terhesség lévén, nem volt viszonyítási alapom, hogy milyen egy „békebeli” várandósság és szülés, de nincs mit szépíteni: a COVID miatt nem volt egyszerű a menetrend. Ráadásul egyáltalán nem számítottam arra, hogy ilyen fordulat következik be az életemben.
„Hiba” a rendszerben: 6 kis csík
Többször is hallottam már a vicces kifejezést, hogy mostanság COVID-gyerekek születnek. Nos, tény, hogy a mi babánk az országosan bevezetett korlátozások és az örökös home office megkezdésekor fogant, valamikor 2020 áprilisában. De a mi szépikénk – ahogy az apukája hívja – igazi szerelemgyerek, hiszen boldogságban, bármiféle görcsös akarás nélkül fogant, vagyis nem terveztük ezt a terhességet. De sikerült, hogy hogyan, azt a mai napig sem tudjuk.
A technikájával tisztában vagyunk persze, de az egyéb körülmények érthetetlenek, hiszen nem kis handicappel indultunk.
Meglepetés “gyümölcs”
Szóval, teljesen értetlenül álltam a pozitív terhességi teszt két csíkja láttán. Amikor a második, harmadik teszt is pozitív lett, elrohantam a kerületünk ügyeletes nőgyógyászához. Bejutni is nehéz volt, hiszen a járvány miatt csak indokolt esetben, előjegyzéssel fogadtak beteget, korlátozott számban, óránként 4 főt.
Az ügyeletes orvos nem túl kedvesen megállapította, hogy igen, ez egy magzat, de egy hét múlva már biztosabbak lehetünk. Addig is: mit szeretnék? – kérdezte. – Megtartom, vagy abortusz? Valahogy nem ezt a hozzáállást vártam volna tőle… Egy héttel később azután – szigorúan figyelve arra, hogy ne az előbbi, hanem a másik nőgyógyász rendeljen – a sorsnak vagy a véletlennek köszönhetően megtaláltam azt az orvost, aki végigkísérte a terhességem, és a szülésznőmmel együtt sikeresen le is vezette azt. Profizmusának, kedvességének, igazán emberi hozzállásának és minden körülmények ellenére is pontos útmutatásának köszönhettem, hogy a legritkább esetben kellett a COVID okozta kellemetlenségek miatt aggódnom.
Még mindig lapos hassal: 1-3. hónap
Talán a fentiek vagy a korábban történtek miatt, de az első 1-2 hónapban még nem fogtam fel, babát várok. Az első nagyobb vizsgálatsorozat is a 3. hónapban volt esedékes, addig szinte semmit sem változtattam az életmódomon. Az sem segített, hogy semmilyen jele nem volt a terhességemnek, leszámítva az elmaradt menstruációt és a kicsi fekete babszemet egy monitoron.
Nem volt émelygés vagy kívánósság, utóbbi talán pár hétig, amikor állandóan epret ettem, de ez minden nyáron így van. Sőt inkább étvágytalanságtól szenvedtem, aminek fogyás volt a következménye. Nem voltam fáradékony, nem fájt vagy lett érzékeny egyik testrészem sem. Ahogy azt az orvosom is megjósolta, nem híztam meg. A terhességem végére tizennégy kilóval lettem több, amiből tíz el is tűnt a szülés másnapjára.
Nyár közepén, júniusban úton voltunk a 12. heti ultrahangra. Még mindig nem éreztem magam várandósnak, de a kívülállók sem vettek észre semmit, hiszen továbbra is teljesen lapos volt a hasam. Ettől függetlenül nagyon izgultam, ezt onnan tudta a párom, hogy tőlem szokatlanul csöndben ücsörögtem az anyósülésen.
Már ekkor, vagyis viszonylag korán egészen egyértelműen kiderült, hogy kisfiunk lesz. Ez volt az egyetlen dolog, amit könnyen meg tudott állapítani az orvosom, mert a kicsi egyáltalán nem mutatta az arcát, folyamatosan a kezeivel takargatta magát, sőt a fülét is befogta. Nem bírta, hogy piszkáljuk. Öntörvényűségből jeles, akárcsak a szülei. Ahhoz, hogy az arcát is meg tudjuk nézni, sokat kellett cseleznünk; emiatt és az orvosom aprólékossága miatt hosszú volt a vizsgálat.
Kis pocak: 4-6. hónap
A legtöbb anyukától azt hallani, hogy már az első hetekben csodaként élik meg a várandósságukat, érezni vélik a kicsi babóca mozgását. Természetesen nem vagyunk egyformák és mindenki másképp éli meg ugyanazon eseményeket. Nekem egészen a 4-5. hónapig szinte fel sem tűnt, hogy gyermeket várok. Nem is aléltam el a ténytől, sőt túlbecézett szóösszetételek használata kifejezetten idegesített – ahogyan azóta is.
Az egész váradósságot természetes dologként éltem meg. Akkor kezdett tudatosulni bennem, hogy valóban lehet a hasamban valaki, amikor először éreztem a mozgását. Egy júliusi délutánon történt és innentől nem volt megállás, egyre többet és többet mocorgott, főként kora estétől ment a bugizás.
De legalább ő bugizhatott, mert mi korlátozva voltunk – vagyunk – a járvány miatt. Bár én nem tartoztam azok közé, akik féltek, mert egészséges vagyok; arra sem emlékszem, mikor voltam utoljára beteg. Az a fajta alapvető személyes higiénia pedig, ami a legjobb védekezés – kézmosás – a mindennapjaink része.
Az igazi „terhes vagyok” érzés a 6. hónaptól ért el, ekkor kezdett ugyanis látszódni a pocakom. És ekkor ébredtem rá, hogy miközben fiunk lesz, egyelőre csak lánynevünk van. A névkérdésen egyébként egészen a 9. hónapig tanakodtunk, gyakorlatilag havonta volt új tervünk, mire meglett az a név, amit már valóban szerettünk volna.
Mint várandós, megkülönböztetett státuszban voltam a munkahelyemen, vagyis állandó home office-t biztosítottak. Havonta 1-1 héten át mégis bejártam az irodába, hiszen a munkatársaimtól egymástól 1,5 méterre dolgozunk, én pedig egyébként társasági ember vagyok.
Nagy pocak: 7-9. hónap
A domborodó pocakom látványa meghozta a kedvünket, hogy elkezdjünk kommunikálni a benne lakóval. Még szerencse, hogy a szavak értelmét nem fogta fel, mert anya pszichológiai témájú könyveket, apa meg híreket olvasott fel. Esténként altatódalt játszottam le, arra gondolva, ha majd kibújik, ezzel a dallal kint is el lehet altatni. (Aztán az első alkalommal kiderült, hogy ez nem sikerült, mert a mi kicsink nem alszik az altatódaltól, sőt még inkább felélénkül.)
Valahol a 7. hónap környékén, amikor már tagadhatatlanul terhesnek látott mindenki, a gyerkőc rászokott arra, hogy amennyire csak tudta, kiflibe hajtotta magát és kitolta a popóját. Ekkortájt már nem tudtam a bal oldalamra feküdni és ekkor akasztotta be végleg a jobb oldali bordáim alá a lábait.
Innentől csak egyre rosszabb lett a helyzet. A rekeszizmom állandóan fájt és zsibbadt, az ülés már mindenhogyan kényelmetlen volt és az evéssel is gondjaim támadtak. Mivel a baba odabent elfoglalta a helyet, ha egy bizonyos mennyiségnél többet ettem, a felesleg felül távozott. Az utolsó 2 hétben az állandó mocorgás alább hagyott, mert fogyott a hely. A legkényelmesebb póz számomra az ácsorgás volt.
Ezektől a kényelmetlenségektől eltekintve viszont mindvégig szerencsésnek mondhattam magam. Persze a java még hátra volt!
Folytatás következik…
Ajánljuk még a témában:
