Mikor egy nő megtudja, hogy terhes, az a világ legcsodálatosabb dolga (nyilván abban az ideális esetben, amikor a párjával mindketten akarják, hogy gyerekük legyen). Katartikus, euforikus, semmihez nem fogható boldogság. Magunkban hordozni egy kisbabát, aki a kettőnk szerelméből lett, vigyázni rá, vigyázni miatta magunkra, és várni a szülést, mindennél fantasztikusabb.
Ez a dolog rózsaszín oldala. Legyünk őszinték, és nézzük a többi oldalát is. Azt, amiről általában nem beszélünk. És amiről a felkészítő könyvek is mélyen hallgatnak.
Azzal a pillanattal, hogy először nem tudjuk a nadrágunkat begombolni a hasunkon, elkezdődik a női mivoltunk lejtőn való zuhanása. Innentől jön a felismerés, hogy a kismamaboltok nagy részének ruhatervezői vélhetően mind gyermektelen vénlányok, akik bosszút esküdtek azok ellen, akiknek sikerült, és mindent elkövetnek, hogy a lehető legnőietlenebbül nézzünk ki 9 hónapon át.
Amikor már a cipőnket sem tudjuk bekötni, a helyzet egyre kilátástalanabbá válik, de a mélypont akkor jön el, amikor nem tudunk a lábunkon körmöt vágni. Van annál megalázóbb, amikor erre a párunkat, jobb esetben a barátnőnket kell megkérnünk?
Meggyőződésem, hogy a mérhetetlen evés a terhesség alatt nemcsak a hormonváltozástól van, hanem attól, hogy tükörbe nézünk, és rájövünk, hogy ha már hamarosan úgyis egy partra vetett bálnához fogunk hasonlítani, miért ne együnk legalább jókat? Nálam a legalja ott volt, amikor kürtőskalácsot kentem meg nutellával…
Nagyjából a hetedik hónaptól szabadul el végleg a pokol. Ekkor már egy terhes nő képes a kirakatbabákat is gyűlölni a vékonyságuk miatt, pláne azzal a tudattal, hogy belátható időn belül nem leszünk képesek a rajtunk lévő ruhákat magunkra húzni. És itt még nincs vége, mert meg kell vennünk életünk első szoptatós melltartóját. Na, az valami iszonyat. Ennél szörnyűbb darab fehérnemű kategóriában nem létezik, az biztos. Úgy a nyolcadik hónap végére, amikor már a mérlegre rá sem merünk állni, azt kívánjuk, bárcsak átaludhatnánk a hátralévő heteket, miközben persze a boldogságunk töretlen, hogy hamarosan anyukák leszünk.
A legnagyobb nyomás mégis az, hogy valahogy életünk párja és leendő gyermekünk apja szemében szeretnénk nők maradni, szeretnénk ugyanazt az elismerő tekintetet látni, és nem félni attól, hogy ha eddig eszébe sem volt félrelépni, vajon most megteszi-e? A legynagyobb kihívás nem önmagában az, hogy megküzdjünk a terhességgel és az anyaság felelősségével. Hanem az, hogy ha a párkapcsolatunkat szeretnénk a következő hosszú évekre is megőrizni olyannak, amilyen eddig volt, nem tehetjük meg, hogy teljes egészünkben átlényegülünk anyukává, mert van mellettünk egy férfi, aki csak lelkében vált apukává, külsőleg nem változott. Ahogy mi viszont annál inkább. A mellettünk lévő férfi miatt muszáj nőnek is megmaradnunk és ez az a két szerep, ami együtt irtó nehéz. Igenis fontos, hogy ha gyerekünk lesz, akkor ne egy tejszagú, zsíros hajú, pecsétes tréningruhát viselő, karikás szemű nőt lásson a párunk, akivel csak arról lehet beszélni, hogy sikerült-e megbüfiztetni a kicsit, és hány grammot evett. Mert amikor belénk szeretett, látott minket valamilyennek, és azt a NŐT szeretné most is szeretni. Férfija válogatja, hogy ki mennyire toleráns a nők ezen időszakával szemben. De mivel a kapcsolatunkban ezt a helyzetet élesben tudjuk csak kipróbálni, ezért nem szabad megengedni magunknak azt a luxust, hogy teljesen elhagyjuk magunkat, és átadjuk az életünket ennek az állapotnak. Késő, ha ekkor derül ki, hogy a párunk érzékeny erre.
Ez az igazán nagy feladat az anyává válásban. Teljesíteni újdonsült anyaként, és megmaradni annak a vonzó, érdeklődő nőnek és társnak, akik előtte voltunk.
