Minden a feje tetejére állt az életemben, amikor a férjem kapott egy nagyszerű németországi álláslehetőséget. Épp a metrón utaztam a 8 hónapos kisfiunkkal, amikor hívott, és boldogan újságolta a hírt, én meg úgy éreztem magam, mintha a metróalagút szakadt volna rám.
Szerző: Kalivoda Tímea gasztroblogger, Fittpiac
Nem kellett volna, hogy váratlanul érjen a hír: külföldre költözünk, hiszen tudtam, hogy a férjem jelentkezett az adott pozícióra. Mégis olyan valószerűtlennek tűnt az egész. Mindaddig fel sem fogtam, amíg ott nem álltam kartondobozokkal körülvéve a pesti lakásunkban. Aztán elindultunk Németország felé, hogy elkezdődjön valami olyan, amitől addig rettegtem.
Külföldre? Azt nem!
Egész életemben komoly stresszfaktor volt számomra, ha új közösségbe kellett beilleszkednem. Mindegy, hogy iskolaváltásról vagy másik munkahelyről volt szó, engem aggasztott, hogy új elvárásoknak kell felelni, hogy idegen lesz a környezet.
A problémám persze az volt, hogy el kellett volna távolodnom az otthonunktól, a biztonságos csigaházunktól.
23 éves koromig ki sem tettem a lábam az országból, bár lett volna lehetőségem rá. Teljesen elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy egyszer külföldön kezdjek új életet. Kizártnak tartottam. Mégis így lett.
Németországban sokáig úgy éreztük magunkat, mintha nyaralnánk és turisták lennénk. Lefoglalt minket az új otthonunk berendezése, a környék felfedezése, és mindeközben a kezdeti pánik egész gyorsan elillant.
Ráébredtem, hogy Németország mégsem a világ legtávolabbi csücske. Azért még így is szinte mindennap nyaggattam a férjemet, hogy ugye, nem maradunk itt örökre, és 2-3 év múlva visszaköltözünk! Egyetértettünk abban, hogy maximum 3 évig maradunk.
Örömhír és aggodalmak
Csak egy hete éltünk az új otthonunkban, még ki sem pakoltam az összes dobozból, és máris újabb fordulat következett be. Kiderült, hogy várandós vagyok a második kisfiunkkal. Ezzel egy álmunk vált valóra, mert szerettük volna, ha minél kisebb korkülönbséggel érkezik a tesó. Mégis teljesen összeomlottam a gondolattól, hogy egy idegen országban kell nőgyógyászt találnom és rendszeres vizsgálatokra járnom. Az aggodalmamat jócskán fokozta, hogy az első babával a terhesgondozás során sok negatív tapasztalatot szereztem Magyarországon. Akkor az állami egészségügyi ellátásból a harmadik vizsgálat után magánklinikára menekültem, bízva abban, hogy így valódi figyelmet kapok és többé nem érzem megalázva, kiszolgáltatva magam. A vizsgálatok és a szülés borsos ára ellenére azonban ott is bőven akadt probléma. Azt gondoltam, Németországban sem lehet jobb a kismamák helyzete, és hogy külföldiként még annyira sem számíthatok semmi jóra, mint előzőleg. Amikor belegondoltam, hogy idegen országban, idegen nyelven kell végigcsinálnom a várandósságot, azt éreztem, hogy képtelen leszek rá – inkább azonnal költözzünk haza.
Akár a magánorvosom vizsgált, akár a kórházba rohantunk kisebb vérzés miatt, mindenhol figyelmesek, alaposak és kedvesek voltak. Nemrég a harmadik gyerekünk, Laura is itt született. Ekkor már nem aggódtam, tudtam, hogy a lehető legjobb kezekben vagyunk.
Zavartalan beilleszkedés
Gyakran találkozom azzal a véleménnyel, hogy a külföldön élő magyarok ellenségesek egymással, nem tartanak össze. Szerencsés vagyok, mert ilyet soha nem tapasztaltam. Tavaly télen találtam egy telefont az út közepén, a zebrán. Gondolkodás nélkül felkaptam, nehogy összetörjék az autók kerekei, amikor elindul a forgalom. Legnagyobb meglepetésemre egy magyar férfi telefonja volt, és én nagyon örültem, hogy épp egy honfitársamnak segíthetek. Azóta is sokszor eszembe jut, micsoda véletlen volt ez. Vagy talán mégsem olyan nagy véletlen, hiszen mint mondtam, rengeteg magyar van a városban. Kezdetektől úgy érzem, van itt egy „mini Magyarország”, hiszen temérdek sok a magyar, és néhány családdal egészen szoros a kapcsolatunk. Gyakran közös programokat is szervezünk.
Szerencsére korban is pont összeillenek. Cseppet sem vagyunk elmagányosodva, pedig nekem ez volt a legnagyobb félelmem.
Németül? Hát persze!
A nagyobbik fiunk, Marci csak óvodáskorában került német közösségbe, de hamar elkezdett németül beszélni. A testvére már bölcsődében is kapott helyet, így neki még jobban megy a nyelv, hiszen hamarabb kezdte tanulni, és mind a kettőnek hasznára válik, hogy a szomszéd gyerekekkel játszva itthon tovább gyakorolják. Sokáig el sem akartam hinni, hogy a fiúk értik és beszélik a németet az óvodában, mert mi itthon akárhogy próbálkoztunk is a férjemmel, szavakat sem sikerült belőlük kihúznunk, csak magyarul szólaltak meg.
Aztán egy délután a játszótéren olyan dolog történt, ami mindent megváltoztatott bennem a hazatérés gondolatával kapcsolatban. A kisebbik fiunk, Patrik egy német kisfiúval kezdett játszani. Eleinte szó nélkül tettek-vettek a homokozóban, majd egyszer csak beszélgetni kezdtek egymással. Tátott szájjal hallgattam, hogy a 4 éves kisfiam minden mondanivalóját képes volt németül közölni! Ezért jutottam arra, hogy maradjunk még, és költözzünk olyan környékre, ahol évekig el tudjuk képzelni az életünket.
Maradjunk még…
Otthagytuk a belvároshoz közeli, emeleti lakást, és kertvárosi családi házba költöztünk, a költözéssel pedig újabb évekre köteleztük el magunkat a maradás mellett. Sokan azt hiszik, ez egyszerű gazdasági döntés, hisz ki ne akarna olyan helyen élni, ahol könnyebb boldogulni? Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de ennél sokkal több szempont játszik közre a végső elhatározásban.
Most mégis úgy gondoljuk, jó helyen vagyunk, és nem kell kőbe vésni semmit. Amilyen hirtelen jött az ideköltözés, ugyanolyan hirtelen bármikor vissza is térhetünk Magyarországra. Addig a gyerekek még erősebb nyelvtudásra tesznek szert, ami felbecsülhetetlen érték lesz számukra a későbbiekben.
