Sokszor tűnik ügyetlennek, tehetetlennek a kisgyermek? Ennek a hátterében diszpraxia is állhat. A probléma korán jelentkezhet, már csecsemőkorban is jelei lehetnek annak a krónikus idegrendszeri rendellenességnek, amely a mozgás tervezésében és koordinációjában okoz nehezítettséget.
Szerző: Zimmerer Anita pszichopedagógus
A diszpraxia az agy és a test közötti kommunikáció zavara. Jellemzője, hogy az érintett kicsiknél az automatikus mozgások végrehajtása károsodik a fejlődés során. Nekik meg kell tanulniuk, hogy akarattal irányítsák a gesztusaikat, és ez bizony megnehezíti számukra a mindennapi élet bonyolult mozgásainak összerendezését.
Figyelmeztető jelek
A fejlődési diszpraxia specifikus tanulási zavar, amit sajnos, nem mindig könnyű helyesen meghatározni, mivel hosszan tartó fejlődési rendellenességről van szó. Befolyásolja a mozgások tervezését, szervezését és magát a kivitelezést is. Megnyilvánul a gesztusok és a mozdulatok automatizálásában és a gyermekek 5-7%-át érinti 5 és 11 éves kor között.
Mik a tünetek?
Jelzésértékű lehet, ha a csecsemő nem, vagy túl keveset használja a kezét. Nem nyúl a tárgyakért és nem fogja meg azokat, elengedi a neki adott játékokat. A motoros fejlődési rendellenességek később is jól megfigyelhetők: a gyermek esetlen, az önkéntes és az összehangolt mozgásokat nehezen képes végrehajtani. Séta, biciklizés, kismotorozás, ügyességi játékok, babaúszás, valamint az evőeszközök használata során komoly nehézségei
támadhatnak. Nem tud egyedül mosdani, fogat mosni, cipőfűzőt megkötni. Képességbeli hiányosságai tehát gátolják a mindennapi tevékenységek elvégzésében.
Speciális diszpraxiák
Az ilyen képességzavar megnyilvánulhat azokban a tevékenységekben is, amelyeknél különböző elemek összeállítása szükséges, ezt nevezik konstruktív diszpraxiának. Vízuális, térbeli változata is előfordulhat – ekkor az építési képességben adódik nehézsége a kicsinek. Nem konstruktív formában is jelentkezhet, amikor a gesztusok egymásutánjában látható a rendellenesség. Megkülönböztethetünk öltözködési diszpraxiát is, amikor a ruhák tájolása, elrendezésük módja ütközik nehézségekbe, a gyermek hosszú és rendszeres gyakorlás ellenére sem tudja a gombokat begombolni, a cipzárat felhúzni.
Ha az arcizmokat és a hangképző szerveket érinti a probléma (orofaciális diszpraxia), akkor nehézséget jelent a gyermek számára a sípolás, a fújás, a nyelés. Ha a rajzolásban, ábrázolásban, írásban tapasztalunk koordinációs nehézségeket, szintén ez állhat a háttérben, bár nem mindig.
Szembetegségek esetén a tünetek megfigyelhetők a szem mozgásában, a szemkövetés nehézségeiben, a szemrögzítés hiányosságaiban. Ilyenkor a kicsi nehezen követi az ábrákon a képeket, a vonalakat, és később az olvasás is nehezített lesz számára, mivel nem tudja, hol tart a szövegben. Ha az arcizmok és a száj képtelenek az összehangolt munkára, homályos, elmosódott lesz a gyermek beszéde. Kisiskoláskorban előfordulhat, hogy az érintettnek nehézséget okoz a matematikai műveletek oszlopokba rendezése, nem tudja kiemelni a matematikai tényeket.
Szintén komoly gondot jelenhetnek a szervezési feladatok egy-egy tevékenység során, melyek minden manuális feladatnál megfigyelhetők.
A diszpraxiások bizonyos képességeket az idő múlásával képesek elsajátítani, rögzíteni, lesznek azonban olyanok,
amelyek elérhetetlenek maradnak számukra. Gyakori, hogy elveszítik a tárgyaikat. Térben és időben nehezen tájékozódnak, az időt nem képesek beosztani, gyakran késnek, kézügyességük gyenge. Nagyon fáradékonyak, viselkedésük nem felel meg a társaiknak, ezért szociálisan elszigetelődhetnek.
Mitől alakulhat ki?
Az esetek többségében fejlődési rendellenesség következménye lehet a diszpraxia, azonosított ok nélkül, 30%- ban pedig az anya terhesség alatti alkoholfogyasztása, a koraszülött babák idegrendszeri fejlődésében bekövetkező zavar rovására írható.
Ez a rendellenesség ma még kevéssé ismert, de tudjuk, hogy 4-5 éves kor körül a gyermekek 8%-ánál jelentkezik, és a beiskolázás környékén válik nyilvánvalóvá. A diszpraxiás gyermek kiemelt figyelmet igényel a szülőtől, pedagógustól és egész környezetétől. Ha már ismert a probléma, ne féljünk beszélni róla! A tabusítás nem szolgálja a gyermek érdekét. Foglalkozni kell a gondjaival, mert ő sem „reménytelen eset”, csupán nem tipikusan fejlődött és támogatásra szorul.
