Vajon milyen lehet hármas ikernek születni és így felnőni? A közös emlékekről, szépségekről és nehézségekről beszélgettünk Minda Judittal, Szilvivel és Zsófival, akik tökéletes összhangban élnek egymással. Ha valami néha rosszul esett nekik, akkor az a külvilág egységesítő felfogása volt, amikor csak „Mindákként” emlegették őket, pedig mindhárman önálló egyéniségek. A legújabb hír, hogy most Judit is ikreket vár, mégpedig hármas ikreket!
Természetes úton fogant hármas ikrek vagytok. Hányadik héten születtetek meg? Mekkora volt a súlyotok?
Judit: – Ha jól tudom, a 36. héten születtünk császármetszéssel 1987-ben. Én voltam a legkisebb 2250 grammal, Zsófi 2500 gramm, Szilvi pedig 2550 gramm lett. Szilvi: – Anyunak és apunak nagy meglepetés voltunk, mert úgy tudták, hogy három fiuk lesz.
Úgy hallottam, édesapátok volt az első sorkatona, akit hármas ikreire hivatkozva szereltek le. Ő mennyire tudott belefolyni a lányai életébe?
J.: – Igen, édesapánk karrierje nem nyúlt túl hosszúra a hadseregben. Egy időben Németországban dolgozott es ingázott Budapest és München között. Anya akkor egyedül volt velünk, és vezette a házunk építését is. Sz.: – Anyut sokszor kérdeztem, hogy tudott egyszerre három tökmagot etetni. Mindig azt válaszolja, hogy szünet nélkül. Ha jól tudom, az anyatej mellett tápszert is kaptunk. Nagyon sok gyerekkori fotónk van, ahol a nagyszüleink kezében vagyunk és ők etetnek minket, illetve a családi jó barátok is sokszor jöttek látogatóba és segítettek. J.: –A régi fotókat nézegetve úgy látom, anya szeme alatt gyakran voltak sötét karikák, nem sokat alhatott és pihenhetett. Ha épp nem ment másként, akkor anya egyedül látott el minket. Például párnát tett a hasunkra, és beigazította a cumisüveget a szánkba. Zsófi: – A csepeli önkormányzat is segített egy dadussal, aki hetente többször is jött.
Mi a legkorábbi közös emléketek?
Sz.: – Az oviban egy csoporttársam, Gergő elkalapált. Aznap az anyai nagypapánk, Mihály papa jött értünk az oviba, és engem már sírva talált. Elmeséltem neki, hogy elvertek, mire papa mondta a lányoknak, hogy azért vagyunk testvérek, hogy megvédjük egymást. A lányok erre megkeresték Gergőt és jól elkalapálták. Ezt természetesen az óvó néni nem nézhette tétlenül, és kérdőre vonta őket, mire Juci és Zsófi együtt válaszolták, hogy Mihály papa erre utasítást adott. Aznap a papa is kikapott az óvó nénitől és megbeszéltük, hogy erről a mamának nem szólunk. Mihály papa egyébként az én mentsváram volt és a mai napig is az! A kisgyerekek a szüleik után szoktak sírni, ha bajban vannak, én viszont olyankor Mihály papa után kiáltoztam. J.: – Nagyjából háromévesek lehettünk, amikor autóval Olaszországba mentünk nyaralni, és Szilvi kidobta az ablakon a mai napig nagy becsben tartott plüssnyuszinkat. Apa megállt az autópálya leállósávjában, és visszaszaladt a nyúlért, amelyen addigra jópár kocsi átszáguldott, de a lényeg, hogy sikerült megmenteni! Erre biztosan emlékeznek a lányok! Zs.: – Igen!!! Erre nehéz lenne nem emlékezni, mert ez a nyúl a mai napig családtagnak számít. Szilvi mindenhova hurcolja magával és retteg, hogy szegény nyuszi el fog fogyni. Már nem igazán hasonlít egy nyúlra…
Ti hogyan éltétek meg, jó ikernek lenni? Oviban, iskolában egy csoportba, egy osztályba jártatok? Voltak például saját barátnőitek, vagy inkább egymással játszottatok?
Sz.: – Nehéz kérdés, mert nem tudom, milyen érzés nem ikernek lenni. Oviban a mai napig úgy emlékszik vissza ránk az óvónőnk, mint a kis kedvenceire, akik minden huncutságban benne voltak. Nagyon szerettünk oviba járni, Lonci néni számunkra a legjobb óvónő volt a világon. Mindig betanított valami színdarabot, ahol minden alkalommal én voltam a főszereplő. Hófehérke, a hét kecskegida anyukája, Csipkerózsika, és nagyon szerettem, hogy gyönyörű pörgős szoknyám lehetett. Judit volt az esetek nagy többségében a boszorkány. Általános iskola negyedik osztályig jártunk egy iskolába. Negyedikben Jucit és Zsófit gimnáziumba íratták. Én maradtam, mivel napi öt órás balett-, illetve ritmikusgimnasztika- edzéseim voltak, és anyu úgy döntött, hogy elég lesz ez nekem, illetve a diszlexiám miatt nem is akarták, hogy több teher legyen rajtam. Azonban így valamennyire „eltávolodtam” a lányoktól. Este értem haza az edzésekről és azonnal mentem is tanulni és aludni, majd másnap kezdődött az egész elölről. Később vívni kezdtem, így emiatt is kevesebb időt töltöttem a tesóimmal, külön baráti köröm lett. 18 éves korunk után kezdtem el újra több időt együtt tölteni a lányokkal. Azóta a legjobb barátnők vagyunk. Együtt tervezzük a nyaralásunkat, a karácsonyi ünnepeket, „az én barátnőm a te barátnőd is” módszerrel működünk. Zs.: –Saját barátok? Azt hiszem, nálunk minden az „ami az enyém, az a tiéd is” elv alapján működik.
Van rossz oldala is az ikres létnek? Ti mit emelnétek ki?
J.: – A legnagyobb hátránya az ikerségnek, hogy mindig egyként kezeltek bennünket, soha nem egyéniségként. A „na már megint a Mindák” kifejezés hallatára rögtön összeugrott a gyomrom. Ez 5-8 osztályos korunkban volt a legrosszabb, és több tanár részéről is ment a „mindázás”. Azt a pár évet nagyon nehezen éltük meg. Zs.: – Hármunk közül én voltam a legcsibészebb, ezért is gondolom, hogy a lányoknak gondot okozott az egységként kezelés. Sz.: – Egyetértek! De ennek ellenére imádok iker lenni!
A tanulmányi eredményeitek, érdeklődési körötök mennyire tér el egymástól?
Sz.: – Juci az ész hármunk közül. Amire ránéz, máris megragad a fejében. Zsófi szintúgy. Ő nagyon sokat is tud mellébeszélni. Egész nap el lehet őt hallgatni. Tanulásban én mindig hátrébb voltam, nehezen olvastam és jegyeztem meg a dolgokat, de felnőtt koromra azért beértem. A Testnevelési Egyetemen egészségfejlesztés szakon szereztem a diplomámat. Két éves korom óta sportolok, így esett a választásom a TF-re. 14 éves koromban elkezdtem vívni és számomra ez jelentette a világmindenséget. J.: – Engem az oktatás, a kommunikáció és a nyelvek érdekeltek. Mindegyikünk szerzett diplomát, sőt diplomákat, az eredményeink hasonlóak. Zsófi és Szilvi sok éven át profi sportolók voltak, nálam ez kimaradt, bár sportolni én is szeretek. A terhesség előtt nagyon sokat futottam, és súlyzós edzéseket végeztem heti 6-7 alkalommal. Ezt majd a babák születése után is szeretném folytatni.
“Saját barátok? Azt hiszem, nálunk minden az „ami az enyém, az a tiéd is” elv alapján működik.”
Jelenleg mindhárman Norvégiában éltek. Hogyan és miért alakult ez így? Ugye nem merő véletlen?
Sz.: – Zsófi, aki többszörös kickboxvilág- és Európa-bajnok, ezen a vonalon kapott egy lehetőséget és költözött ki, ahol megismerkedett Sindre-vel. A szerelemből házasság lett, és a házasságból egy gyönyörű kisfiú. Itt kerültem én a képbe. Nem kaptak helyet az óvodában Noah-nak, de vissza kellett menniük dolgozni, így jött a telefon, hogy senki másban nem bízik, csak bennem, hogy a dadusa legyek. Én erre örömmel igent mondtam. Így indult el az én norvég karrierem. Judit másfél évvel később csatlakozott hozzánk. Ez volt a tervünk gyerekkorunk óta, hogy mindegy, hogy hol, de együtt leszünk. Zs.: – Bár valami melegebb országot választottam volna… Csak viccelek. Jó ez így. Szeretünk itt lakni. Jucit pedig tudatosan „szállíttattuk ide”, hogy a közelünkben legyen, ő ugyanis pár évig Amerikában élt, de sem ő, sem mi nem bírtuk a távolságot. J.: – Eddig nem beszéltünk arról, hogy én és Zsófi valószínűleg egypetéjű ikrek vagyunk. Amikor én is Norvégiába érkeztem, egyforma frizurát csináltattunk Zsófival. Amikor a nyolchónapos kisfia, Noah meglátott bennünket, annyira megijedt és összezavarodott attól, hogy hirtelen két példányban látja az anyukáját, hogy Zsófinak sem engedte meg, hogy hozzányúljon. Egyébként, amikor Zsófi megházasodott, akkor a férje tartott egy beszédet, amiben kifejezte, hogy ő most igazából nem egy, hanem három nőt vett feleségül. Nem nagyon van olyan dolog, amit ne tudnánk egymásról. Ez nekünk nagyon természetes, de a környezetünknek ez néha nehéz és furcsa. Glenn, az én párom olykor a mai napig mondja, hogy „ezt azért ne mondd el a lányoknak, ezt csak neked mondom”!
Judit hármas ikreket vár
Milyen érzés volt szembesülni ezzel a szenzációszámba menő ténnyel?
J.: – Igen, három babát várunk Glennel január végére, február elejére. Nagyon szerettünk volna közös gyereket, Glennek egy korábbi kapcsolatából van egy tízéves fia. Aggódós természetű vagyok, ezért minél előbb szerettem volna ultrahangra menni, hogy tudjam, minden rendben van-e a babával. Mivel azt olvastam, hogy a hatodik héten kezd a szív dobogni, akkorra foglaltam időpontot. Azonnal látszott a két petezsák, de a szívhang még nem. Ezért két héttel későbbre újabb időpontot foglaltam, és akkor már három embrió és három szívhang látszott! Amikor még úgy volt, hogy ketten vannak, megijedtem egy kicsit, de gondoltam, van két kezem, mi baj lehet, megoldom. A következő ultrahangra már Glennel mentem. Ő csak annyit kérdezett az orvostól, hogy „ugye nincs több?”. Erre az orvos elárulta, hogy de, hárman vannak! Akkor és ott nagyon pánikba estem, sírógörcsöt kaptam, és kellett pár hét, mire lecsillapodtam. Az egyik fotón például az látható, ahogy Szilvi és Zsófi vigasztalnak, és próbálnak a dinnye hasukkal felvidítani. Akkor már arra is tudtam gondolni, hogy milyen szerencsések vagyunk. Mivel a hármas terhességet kockázatosnak tartják, felmerült annak a lehetősége, hogy a magzatok számát csökkentik kettőre, a hármas terhesség ugyanis növeli a vetélés kockázatát. Igaz, maga a csökkentés is vetélési kockázattal jár, de sokkal kisebbel. Mi úgy döntöttünk, hogy nem élünk ezzel a lehetőséggel. Kérdezősködtem az interneten más hármasikres anyukáktól – ez biztonságot ad. Zs.: – Szerintem nálunk a gyereknevelés is közös projekt lesz. Vagyis már most is az. Ha a legnagyobb fiamra nem tudok hatni, akkor szólok a lányoknak – mert ugye rájuk hallgat. Sz.: – Én személy szerint már alig várom, hogy kibújjanak a tökmagok. Óvónőként dolgozom, így úgy vélem, jó kezekben lesznek nálam a csemeték, bár mindenki tudja, hogy szigorú vagyok. Együtt készülünk mindenre. Sokat vigasztaljuk Jucit, ha épp nehezebb napja van, támogatjuk mindenben és fogjuk is miután a babák megszületnek.
Hogy telt a várandósságod első 17 hete?
J.: – A hatodik hétig remekül éreztem magam, akkor kezdődött egy borzasztóan erős hányinger, néha-néha még el is ájultam. A tizenharmadik hétig még valahogy tartottam magam és dolgoztam, akkor írtak ki betegszabadságra. Most már kezdek jobban lenni, gondolkodom is rajta, hogy esetleg visszamegyek dolgozni, szeretnék minél természetesebben viszonyulni az állapotomhoz.
Hármasikreket hozott világra egy magyar anyuka, aki szintén hármasikerként született