Bodor Sándor és Bodorné Nagy Gabriella mindent megtett a gyermekáldásért, végül a saját utukra találva teljes lett a családjuk. Hogyan élték át ezt a hosszú és nehéz időszakot – olvassátok el a történetet az apa szemszögéből!
Folytatás…
Apaszemmel
Sándor: – Nálam benne volt a pakliban, hogy gond lesz a nemzőképességemmel a serdülőkorom küszöbén elszenvedett mumpsz szövődménye miatt, de arra nem voltunk felkészülve, hogy Gabinál is lehet valamilyen baj.
Persze mindenki mondta, hogy még fiatalok vagyunk, de én nagyon belefáradtam a sok lombikba, ebbe az egészbe, és kezdtem úgy érezni, hogy nem kellene már tovább erőltetni a dolgot. Sok időt töltöttünk a különböző rendelőkben. Megtapasztaltam, mennyire fontos, hogy a nehéz helyzetben a szakemberek hogyan viszonyulnak a pácienshez. Az andrológus, aki megállapította a csökkent nemzőképességemet, nagyon empatikus volt velem, kicsit meg is lepett vele, de segített olyan szinten megélnem, átéreznem ezt az egészet, ahogyan kellett akkor és ott.
A beültetésekkor bennünk lévő remény volt a legörömtelibb ebben az egész procedúrában. Nagyon büszke voltam a páromra, hogy ennyire kitartó.
Ez reményt adott, hogy létezhet még megoldás a problémánkra. A szülés pont annyit adott, amennyit szerettem volna. Szinte végig ott lehettem a párommal és támogathattam, de a végén nem bántam annyira, hogy nem én vágtam el a köldökzsinórt, mert sajnos nehezen viselem az orvosi beavatkozások látványát.
Hogy szeretnék-e testvért?
Most még mindig úgy érzem, hogy már elég későn érkezett a mi várva várt Nándink. Jelenleg nem érzek magamban annyi elszántságot és energiát, motivációt, hogy bevállalnék egy második babát is. Talán pár év múlva más lesz a helyzet, ki tudja?
Írásunk első részét itt olvashatod:
Amikor a lombikról már letettünk…
