Külföldön kezdtük el családdá formálódásunkat. Már a startpontnál leszögeztük: a gyerekek iskoláskoráig magunkra ölthetjük a világvándor-köpönyeget, ám azután hosszabb időre lehorgonyzunk. Végül el is érkezett ez a pont közös életünkben, ám az új helyzetet néhány év erejéig csak úgy tudtuk megoldani, hogy kétlaki életet éltünk: a férjemnek a munkája miatt ingáznia kellett.
Szerző: Győrfi Linda
Eredetileg két évet terveztünk a kétlaki életre, melynek során a férjem leginkább külhonban tartózkodott, én pedig a gyerekekkel itthon. A nagyobb lélegzetű vakációk alatt igyekeztünk a legtöbbet kihozni az együttlétből, dúskálni a mi örömében. Töltöttük a kitartástartályainkat a mi-pillanatok intenzív megélésének munícióival. Aztán közbeszólt a világjárvány, és „kissé” megdőlni látszottak előzetes terveink. No, de sebaj – gondoltuk, ezt senki sem kényszerítette ránk. Megegyezéses döntésből született a legoptimálisabbnak bizonyuló középtávú projektünk – akkor ugyanis ez tűnt a legjárhatóbb, legkézenfekvőbb megoldásnak.
Merre tovább?
Az elhatározás életbe léptetését követő éjszaka felébredtem, mert valamiért eszembe villant egy kislánykorombeli mese, amelyben a próbatétel-útjára indult legkisebb lány egy erdőbe érkezik, ahol hirtelen minden járható ösvény „eltorlaszolódik” előtte. Sem ijedelemre, sem újratervezésre nem jut ideje, ám kisvártatva két továbbhaladási lehetőséget lát maga elé tárulni, két kapufélét.
Ott tátong előtte két furcsa, enigmatikus kapuféle (meglehet: sorsfordító) – egy szurkos, mohával és dudvával belepett, korhadozó, erdőillatot árasztó, valamint egy színaranyból készített, dúsan díszített. (Te melyiket választanád?) Nos, ez a leány a „túl szép, hogy igaz és becsületes legyen” elvet szem előtt tartva, rövid szemrevételezést és latolgatást követően, végül a szurokkapu mellett teszi le a garast a harsogó pompa ígéretével kecsegtető másik belépő helyett. Élénken élt bennem ez a kép. Vajon én most a szurkos kapun megyek be? Önként és dalolva? Mi ez? Valamiféle posztmodern mártírszerep? Korántsem. És ekkor egy újabb emlékfoszlány villant gondolataimba. Kis falum öregjei egykor azt susogták titokvágyó gyermekfüleinkbe:
A mi próbatételünk is előrelátható távolságokig nyújtózkodik – morfondíroztam akkor –, hiszen mindösszesen két évről van szó. Ezt, ahogy jó anyám szokta mondogatni, még a hátunkon is elcipeljük. (Természetesen nem, de azért a belső ösztöke mindig jól jöhet, illetve jött.)
Keserédes ízkoktélok
Kettőről végül négy évre húzódott a külföld és itthon között zajló ingalét. Mert ugyebár az ember tervez, ám a felsőbb erők nem biztos, hogy mindenre egyöntetűen rábólintanak. A munka és az iskola fixáltsága mindinkább az idekötöttség felé billentette a mérleg serpenyőjét, míg az ott-tartózkodás ideje zsugorodni kezdett. De semmi sem volt egyszerű. (Ugyan ki ígért volna minden rendben-t? ) Bár a férjem kéthavonta iparkodott legalább 1,5-2 hetes időszakokat kikunyerálni az együttlétekhez a kinti direktortól és a sorstól, én lassan, de annál biztosabban érlelődtem funkcionálisan egyedülállóvá. Belekóstolhattam az „egyedül két gyerekkel” ízébe. Megvallom: volt idő, amikor csípős és keserű volt ez az ízvilág, ám ilyenkor megédesítettem abbéli reményeimmel, hogy hamarosan újra teljes egésszé formálódunk.
Ez idő alatt egy izgalmas önismereti kaland is kezdetét vette, melyben olyan korábban nem is sejtett képességekkel, és (túlnyomórészt) belső erőkkel is szembe találhattam magam, melyeket megdöbbenés és üdvrivalgás követett. Eltökéltem, hogy nem fogom sem elvesztegetett időnek, sem pedig átmenetinek titulálni mindazt, ami épp (láthatóan és láthatatlanul) történik, hiszen ez is az életünkhöz tartozik, amit kitartóan értékkel kell telíteni. Különleges volt rádöbbenni arra, hogy bár a férjemmel a fizikai távolság már-már a tyűha határait feszegeti, a lelki jelenlét megmaradt (ez így fura, mert sokkal több, tudjuk, az a körbeírhatatlan és megfoghatatlan, kizárólag az érzésbirodalomban nyakon csíphető valami).
Mi időnk, én időm
Mindeközben az élet sokszínű hétköznapjai – a sárga számlák érkezésétől a halványlilagőzös révüléseken és a „nem minden arany, ami fénylik”-en át az aha-ráébredésekig – sem hagytak eltunyulni, így fontosnak tartottam a jól megtervezett program szerinti mindennap-élést, mely azért az életszagú rugalmassággal is szükségszerűen kiegészíttetett. (Ez utóbbira úgymond ráéreztem, adta magát. Például, amikor a fáradság kimerültséggé kívánt formálódni, lehetőségeimhez mérten igyekeztem beékelni egy-egy lelki lomtalanítást, anya-gyerek nap keretében.)
És bizony, nem hagyhattam ki a pakliból a mi időnk és az én időm minden családlakó általi tiszteletben tartására, egyúttal természetessé, magától értetődővé válására való berendezkedést sem.
Ekkor ébredtem rá arra, hogy az énidő nem valamiféle önzőségből kisarjadó luxustevékenység, vagy fényűző hóbort, hanem az én láthatatlan mikrobirodalmának „raktárkészlet-feltöltése.” A forrás, melyből gazdagon telítődve, utántöltötten táplálhatok testet, lelket, szellemet – mindegyiket a maga megfelelő étkeivel és értékigényeivel.
Az őszinteség, és az „Itt vagyok neked, rád figyelek” biztosítása oda-vissza pedig nem is volt kérdéses. (És persze hogyan is feledkezhettem volna meg a vasárnapi „reggel a kávét az ágyban iszom” szokás postulátumáról.)
Itt és ott, summa
Azt hiszem, így és most, hogy már búcsút inthettünk a duális állapotnak, elmondhatom: e próbatételidő alatt egymás erőforrásaivá formálódtunk. A fizikai távolság nem görnyedt lelki és kapcsolati távolsággá. Minden egyes napon hosszasan megosztottuk egymással a velünk történteket, hogy ezáltal is részesei lehessünk az itt és az ott hétköznapoknak. Családi naptárunkra a már meglévő nagy ünnepek mellé pirosbetűsen kéredzkedtek fel a férjem hazajövetelének időpontjai. Mert valóban ünnep volt ez számunkra. A mi ünnepünk.
Az egyik nagymama egy alkalommal, amikor könnyeinkkel küszködtünk egy rövidebb együttlétet követően, azzal vigasztalt, hogy a férjem nem háborúba megy, és még csak a levelet sem a posta hozza, melyet tűkön ülve kellene várnom… Igaz – ismertem el. A gyermekeimmel való kapcsolatom pedig szoros, támaszuk vagyok, társuk vagyok minden lehetőben, bizalmuk irántam – úgy fest: megingathatatlan.
És kicsit olyan érzés uralkodik bennem, mintha minivilágom főterén üdvrivalgás, tombolás, babér- és öleléskoszorúzás zajlana éppen. Mindez pedig most már kiegészül bizonyos halk belső elismerések léleksimogató mozzanataival is: „Megcsináltad, megcsináltátok, büszke lehetsz az én-re és a mi-re”.
Félelem, hiszti, dackorszak, agresszivitás, veszekedés, válás, körömrágás, büntetés, testvérféltékenység. Az ezekhez hasonló kérdések sora végtelen – és ez így természetes! Hiszen a szülői szerepet is tanulni kell. Ehhez nyújt segítséget könyvünk, születéstől egészen 6 éves korig.
GYERMEKPSZICHOLÓGIA könyvünk megvásárolható webshopunkban!
