2013-ban derült ki, hogy Mónikának és Gábornak csak IVF, azaz mesterséges megtermékenyítés útján van esélyük szülővé válni. Nem egészen egy év próbálkozás után érezték már, hogy valami nincs rendben, ezért elindultak a rögös úton. Mónika hormonvizsgálataival párhuzamosan Gábor is elkezdte kivizsgáltatni magát. Sajnos gyorsan kiderült, hogy túl kevés az élő spermiuma és a mozgékonyságuk sem tökéletes. Mónikánál szerencsére nem találtak problémát.
HB: – Amikor kiderült, hogy orvosi segítséggel lehet csak gyermeketek, hogyan sikerült ezt elfogadni?
Eléggé lesokkolt az információ bennünket. Ugyanis mindenhonnan azt hallottuk, hogy háromnégyszázezer forint egy beültetés, nekünk viszont nem volt annyi pénzünk. Próbáltuk elfogadni, hogy számunkra nem adatik meg az a csoda, hogy babánk legyen. Végül a család unszolására kértünk időpontot konzultációra a Forgács intézetbe, ahol kiderült, hogy van TB-támogatott lombik is, csak egy év a várólista. Nagyon örültünk a lehetőségnek, és bele is vágtunk az újabb, már teljeskörű kivizsgálásba. Ott kiderült, hogy Gábor értékei folyamatosan romlanak. Szedtük a vitaminokat és bíztunk benne, hogy mire eljutunk a kezelésig, még lesz elég egészséges spermium a megtermékenyítéshez. Erre 2015-ben került sor, május 1-jén. Nagyon izgultunk, de végül sikerült tíz petesejtet megtermékenyíteni a tizennyolcból. Akkor én 28 éves voltam, Gábor pedig 29.
HB: – Volt bármilyen aggályotok a lombikbeavatkozással kapcsolatban? Végül igazolódtak az aggodalmak, vagy a gyakorlatban egészen másképp nézett ki a dolog, mint ahogy elképzeltétek?
A család a túlstimulációtól féltett, hiszen komoly következményei is lehetnek, ha az ember nem veszi észre időben, de szerencsére nem volt gond. Én a hormonkezeléstől féltem, hogy hogy fog hatni a szervezetemre, és az injekciózásoktól viszolyogtam. Sosem gondoltam, hogy képes leszek magamat szurkálni, de végül, mire abba kellett hagyni, már szinte hiányzott a napi rutinból. Amire nem számítottam, az a nagy fájdalom volt a leszívás után. Napokig alig bírtam kiegyenesedni, annyira fájtak a petefészkeim. De akkor is és most is úgy érzem, hogy megérte minden megpróbáltatás és fájdalom.
HB: – Végül hogyan jutottatok el odáig, hogy a teszt pozitív lett, és Patrik növekedésnek indult?
- május 6-án költözött be Patrik egy szem kis blasztocita formájában a pocakomba. Nagyon nehezen teltek a napok. Hivatalosan csak két hét múlva lehetett volna tesztelni, de én a nem várt menstruáció napján nem bírtam tovább, és megcsináltam a tesztet. Gábor az ajtó túloldalán járkált fel s alá, várva az eredményt, és nagyon boldogok voltunk, mikor megjelent a várva várt második csík! Ekkor kezdődött csak igazán az izgalom, hogy megmaradjon és dobogjon a szíve az első ultrahangon. Szerencsére minden rendben volt, hat hetesen láthattuk a könynyeinken át a kis dobogó szívű bogyókánkat.
HB: – Milyen volt a várandósság? Melyek voltak számotokra a legszebb pillanatok? És mi volt benne a legnehezebb?
Patrikkal nehéz várandóságom volt. Kezdettől fogva görcsöltem és vérezgettem. A legszörnyűbb talán az volt, amikor kilenc hetesen elöntött a vér. Sokkos állapotban mentünk be a kórházba, mert biztosak voltunk benne, hogy elvesztettük őt, de szerencsére élt és virult – csak egy hematóma, azaz vérömleny okozta a riadalmat. Talán ez a bizonytalanság volt a legnehezebb az egészben. Aki átélte már, az tudja, hogy egy lombikos várandósság egészen más, mint egy spontán. Mikor még a teszt eredményére vártunk, vagy rezgett a léc, hogy megmarad-e, sokszor mondták ismerősök, hogy majd lesz másik. De egy lombikos babánál kilátástalan, hogy egyáltalán sikerül-e, vagy lesz-e még „legközelebb”, ezért gyűlöltük mindketten ezt a mondatot. A legszebb pillanatok akkor voltak, mikor már Gábor számára is érezhetővé váltak a magzatmozgások. Sokat játszottak a pocakon keresztül, és Gábor minden este mesélt neki. Számomra emlékezetes az az eset, amikor vásárolni voltunk, és annyira rugdosott Patrik, hogy begörcsöltem. Gábor letérdelt a pocakom elé, és elbeszélgetett a fiával, hogy kíméletesen bánjon anyával.
HB: – Meséljetek Patrik születéséről! Milyen kisfiú? Hogyan éltétek meg a szülőség első hónapjait?
Komisz baba volt már a pocakban is. Az egész karácsonyt és szilvesztert végigizgultuk, mert folyamatosan jöttek a fájások, de rendszertelenek voltak. Január 2-án éjjel semmit nem aludtam a fájásoktól, de reggelre elmúltak. Aznap a CTG mutatta ugyan a fájásokat, de még semmi sem utalt szülésre. Végül este fél 11-kor megrepedt a burok, hajnali kettőre értünk be a kórházba, négyperces fájásokkal, de még mosolyogva. Végül az oxitocininfúziótól nagyon kemény fájásaim lettek, de jól esett, hogy Gábor végig velem volt, pedig rosszul van a kórházaktól. Végül reggel 6:43-kor három tolófájás után, Gábor elmondása szerint rakétaként tört elő. Nagyon boldogok voltunk! Az első hónapok nehezek voltak, mert Gábor három műszakban dolgozott, Patrik pedig nagyon hasfájós volt, de amint ez elmúlt, minden csodálatos lett. Igaz, éjjel sokszor ébredt szopizni, de azt lehet mondani, hogy egy igazi mosolygós, boldog baba volt. Mára, ahogy mondani szoktam, egy igazi szeretetgombóc, kellő elevenséggel fűszerezve.
HB: – Hogyan alakult Patrik szoptatása, és miért, hogyan lett vége?
– Az elején voltak nehézségek. Neki rövid volt a nyelvféke, nekem pedig lapos a mellbimbóm. Nagyon sokszor kérte a cicit, de gyorsan el is fáradt, így szinte non-stop szopott. Mivel nem ette meg a megfelelő adagokat, így hat hetesen úgy döntöttem, megpróbálom fejni neki a tejet, és cumisüvegből adni. Ekkor viszont túl sokat evett egyszerre, és vészes bukással kórházba kerültünk, ahol azt mondták, hogy túl etetem. El voltam keseredve, a tejem is csökkent. A szobatárs anyuka tanácsolta, hogy akárhogyan is, de próbáljam újra szoptatni. Ahogy hazaértünk, újra megpróbáltam a szoptatást. Nagy nehezen, de sikerült, viszont a cumizavar és a rövid nyelvfék miatt nagyon kisebesedett a mellbimbóm, és már rettegtem, hogy mikor ébred újra enni. Sírva kértem a gyerekorvost, hogy oldja meg a nyelvfékét, mert már csillagokat láttam a fájdalomtól. Ezután a Heim Pál kórházban megoldották, és utána végre jó volt minden. Végül egyévesen választottam el, mert akkor már készültünk a kistesóra, és a beültetésnek feltétele volt, hogy már nem lehet szoptatni. Szerencsére viszonylag könnyen ment az elválasztás, nem volt sírás.
HB: – Hány fagyibaba várt rátok? Úgy emlékszem, volt ebben egy kis bizonytalanság is.
– Amikor Patrikot beültették, akkor úgy tudtuk, hogy összesen négy blasztocitánk maradt, de amikor mentünk az első fagyibabáért, akkor kiderült, hogy még a beültetés utáni napon osztódásnak indult még két embrió, így összesen volt négy ötnapos és két hatnapos embriónk. Még a hatnaposak várnak ránk a fagyasztóban.
HB: – Az első fagyibaba-beültetés nem volt sikeres. Milyen érzés volt másodjára is nekivágni? Számítottatok arra, hogy ikrek lesznek?
– Az első fagyibabánál nagyon bizonytalanok voltunk, mert spontán ciklusba lett beültetve. Hiába nem találtak nálam semmi problémát, valahogy nem bíztam a saját testemben és számítottam rá valahol, hogy nem fog sikerülni. Gábor persze ekkor is reménykedett. Másodjára ragaszkodtunk az épített ciklushoz, azaz hormonkezelést is kaptam És mindenképpen két embriót szerettünk volna, hogy biztosra menjünk. Nagyon rákészültünk, és szigorúan betartottam minden pihenésre vonatkozó előírást. Ennek érdekében anyukáméknál töltöttem az első két hetet Patrikkal, hogy feküdni tudjak, amennyit csak lehet. Hat nappal a nem várt menstruáció előtt már pozitívat teszteltem és a rosszullétek is nagyon korán jelentkeztek. Ebből én már sejtettem, hogy mindkét baba beköltözött, de persze teljesen más érzés volt a monitoron is látni őket. Úgy éreztem két méterrel a föld felett járok. Kislányként is már ikreket szerettem volna! Gábor is nagyon boldog volt, főleg, amikor az is kiderült, hogy két pici lány lakik odabent.
HB: – Jázmin és Luca a 33. héten született. Hogyan telt az élet első hónapja? Milyen nehézségeid voltak? Bent lehettél velük a kórházban?
– Az első hónapot végig kórházban töltöttük. Egy hetet voltak a koraszülött intenzíven, utána még húsz napot a PIC-en. Szerencsére végig velük lehettem. De borzasztó volt anyaként látni a pici, törékeny babákat. Főleg Lucát. Ő 1710g-al született, és nagyon soványka volt. Viszont hatalmas energia és életerő lakozott benne. Ő hamarabb került hozzám szobára, mint Jázmin. Neki sajnos a pocakja miatt lassabban ment a táplálása és sokáig kellett infúziót kapnia. Szerencsére tejem akkor még nagyon sok volt, de négy hónapos korukban vészesen csökkent a mennyiség. Nem szopiztak hatékonyan, így nem tudták maguknak megfelelően beállítani a tejmennyiséget, így aztán a gyarapodásuk sem volt elegendő. Így végül tápszerezés mellett döntöttem az ő érdekükben. A legnehezebb az összesen két hónapos kórházi tartózkodás alatt az volt, hogy Patriktól és Gábortól távol kellett lennem. Gábor jött látogatni, amikor csak tudott, viszont Patrik a PIC-re már nem jöhetett, így az a hónap igen nehezen telt. Örülök, hogy a történetünkkel esetleg reményt adhatunk a még csodára váró sorstársaknak. A Forgács várójában én is sokat olvastam a HelloBaby! magazint és jó érzés volt látni a sok sikertörténetet.
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez