Bodorné Nagy Gabriella és férje, Sándor sok-sok éven át küzdött azért, hogy babájuk legyen. A sikertelen beavatkozások után Gabi függetlenítette magát az intézményektől, és a saját útjára lépett. A többit meséljék el ők maguk!
Gabi: – 2006-ban az egyetemen ismerkedtünk meg Sándorral, én hallgató voltam – harmadéves –, ő a doktoriját csinálta. Egyetem után jött a munka, és a bűvös három év, ami alatt szerettem volna bedolgozni magam, hogy majd babázás után vissza tudjak menni. Már nagyon vártuk a kicsit, mégis aggódni kezdtem, mikor zöld utat engedtünk neki, mi lesz, ha egyből sikerül? Ekkor jelentkezett az első probléma: a ciklusom szétesett. Volt, hogy gyógyszeres rásegítéssel jött meg kilencven nap után, volt, hogy tizenhét napra érkezett. Az akkori nőgyógyászom egy évig próbált segíteni hormonális készítményekkel, de nem sikerült. Végül beutalót adott egy meddőségi központba. Közben Aviva-tornázni kezdtem, ami rendbe tette a ciklusomat. Mégis, jó három hónapig nézegettem otthon a beutalót, mint akit megbélyegeztek, nem tudtam továbblépni. Gyors kivizsgálás következett: egyértelműen arra számítottam, hogy velem van gond. A férjem ugyanis már régebben elment kivizsgáltatni magát kamaszkori mumpsz miatt, de az ő andrológiai lelete akkor tökéletes volt. Ám az itteni kivizsgálás már mást mutatott: nekem csak enyhén emelkedett a prolaktinszintem, ami gyógyszeresen kezelhető, viszont a páromnál nagy a baj. Két független vizsgálat mutatta, hogy segítség kell, de még lombik esetén is az IVF-ICSI javasolt – vagyis a petesejtbe kell injektálni a spermiumot. Mind a ketten összetörtünk a hírtől. Nekem kellett újabb három hónap, mire folytattam a kivizsgálást, mielőtt belevágtunk volna az első lombikkezelésbe. Aztán már gyorsan jött az első lombik, ami nem sikerült, így jött a következő. Ez a kettő hosszú protokollos teljes stimulációs kezelés volt, és mind a kettő esetében nagyon sok szép embriónk lett, sokat le is fagyasztottak. Elsőre két embriót, másodikra hármat ültettek vissza. A második esetben az orvosom azt mondta, olyan jók az embriók, hogy csak évi négy-öt ilyen eset van, és ő majdnem biztos abban, hogy ebből akár ikerterhesség is lehet, így kérte, jól gondoljuk át, tényleg több embriót ültessenek-e be. Egyik esetben sem tapadtak meg az embriók. A harmadik lombikunk fagyasztott embriók felhasználásával ment, de itt már több időt vártam ki, jó fél évvel a második után kezdtünk bele. Ismét hármat ültettek vissza, és ismét nem tapadt meg egy sem.
Nem jó úton jártunk
A következő egy évben nem akartam orvost látni. És ahogy telt az idő, egyre inkább éreztem, hogy nem lesz több lombikunk, mert nem ez a mi utunk. Lelkileg nagyon sokat dolgoztunk magunkon és a kapcsolatunkon külső segítséggel is, kineziológushoz is jártunk. Egy év után magamtól, illetve egy barátnőm támogatásával mentem el újabb vérvételekre. Kiderült, hogy inzulinrezisztenciám, és pajzsmirigy-alulműködésem is van. A meddőségi klinikán egyiket sem vizsgálták részletesen: a pajzsmirigyhormon-vizsgálat kimerült a TSH ellenőrzésében, cukorterhelésem pedig egyáltalán nem volt. A második lombik előtt annyit kértek, hogy kicsit fogyjak le, és mivel minimális odafigyeléssel leadtam 6-8 kilót, így egyáltalán fel sem merült, hogy inzulinrezisztenciám lenne. Fél évig e kettő területre fókuszáltam, voltam dietetikusnál és beállítottuk a diétámat, illetve endokrinológus felügyeletével a pajzsmirigyhormonjaimat is. A barátnőmnek is meddőségi problémái voltak, így ő ment tovább, és vitt engem is magával immunológiai kivizsgálásra, majd ennek eredményével LDN-terápiára (Lowdose Nalterxon) egy másik orvoshoz. Közben felmondtam a munkahelyemen és új helyre kerültem. Sokkal kisebb stresszel járó munkám lett, olyan, amit nagyon szeretek. A próbaidő alatt védekeztünk, mert én így éreztem korrektnek a dolgot. Sokan a környezetemben nem is értették, mi szükség van fogamzásgátlásra öt év hiábavaló küzdelem után.
A hatalmas meglepetés az lett, hogy a próbaidő letelte utáni első ciklusban fogant meg a kisfiam. Szerintem kellett hozzá a munkahelyváltás is, és az, hogy lelkileg sokat dolgoztunk magunkon, de nem jelenthetem ki, hogy az orvosi kezelések, a pajzsmirigyhormon-pótlás, az inzulinrezisztencia kezelése vagy a LDN-terápia ne segített volna. Valószínűleg mindezek a dolgok együttesen tették lehetővé, hogy mégis természetes úton lehetetett gyermekünk.
Nándi igazi kengurubaba lett
Nyugodt várandósság után szép emlékként maradt meg a szülésem. A szülésznő pont annyit támogatott, amennyire szükségem volt. Ő is és az orvos is mindent kipróbáltak, hogy segítsenek a kitolásnál. Addigra nagyon elfáradtam már fizikailag is és lelkileg is, nem volt elég erőm nyomni. Hosszú vajúdás után végül császár lett. Mivel voltam a kórház felkészítőjén, tudtam, mi fog velünk történni. A műtét elején csak azt vártam, hogy végre felsírjon, utána pedig végig arra gondoltam, hogy jó helyen van a picim apával szőrkontaktusban. Azóta is sokat van testközelben Nándi, igazi kengurubaba lett!
Apaszemmel
Sándor: – Nálam benne volt a pakliban, hogy gond lesz a nemzőképességemmel a serdülőkorom küszöbén elszenvedett mumpsz szövődménye miatt, de arra nem voltunk felkészülve, hogy Gabinál is lehet valamilyen baj. A három sikertelen lombik és a közben eltelt évek voltak nagyon nehezek, és hogy végül úgy tűnt, nem is tudnak segíteni nekünk. Megviselt ez a több éves folyamat, mert közben harmincas éveim elejéről a vége felé kerültem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy kifutunk az időből. Persze mindenki mondta, hogy még fiatalok vagyunk, de én nagyon belefáradtam ebbe az egészbe, és kezdtem úgy érezni, hogy nem kellene már tovább erőltetni a dolgot. Sok időt töltöttünk a különböző rendelőkben. Megtapasztaltam, mennyire fontos, hogy a nehéz helyzetben a szakemberek hogyan viszonyulnak a pácienshez. Az andrológus, aki megállapította a csökkent nemzőképességemet, nagyon empatikus volt velem, kicsit meg is lepett vele, de segített olyan szinten megélnem, átéreznem ezt az egészet, ahogyan kellett akkor és ott.
A beültetésekkor bennünk lévő remény volt a legörömtelibb ebben az egész procedúrában. Nagyon büszke voltam a páromra, hogy ennyire kitartó. Bevallom, nyomasztott, hogy sokáig úgy tűnt, én vagyok egyedül a hunyó, és megkönnyebbültem kicsit, amikor kiderült, hogy nála is van valami, mert így már tényleg közösen cipelhettük ezt a lelki terhet. Ez reményt adott, hogy létezhet még megoldás a problémánkra. A szülés pont annyit adott, amennyit szerettem volna. Szinte végig ott lehettem a párommal és támogathattam, de a végén nem bántam annyira, hogy nem én vágtam el a köldökzsinórt, mert sajnos nehezen viselem az orvosi beavatkozások látványát. A műtét után azonnal a mellkasomra tették a picit, ez semmi máshoz sem fogható érzés volt. Hogy szeretnék-e testvért? Most még mindig úgy érzem, hogy már elég későn érkezett a mi várva várt Nándink. Jelenleg nem érzek magamban annyi elszántságot és energiát, motivációt, hogy bevállalnék egy második babát is. Talán pár év múlva más lesz a helyzet, ki tudja?
A családról képet a Hellobaby! magazin február-márciusi számában találhattok!
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez