Kétféle szülővel szoktam találkozni. Az egyik a rákészülős: minden könyvet elolvas, bújja a fórumokat, videókat néz, és felkutat minden olyan forrást, ami alátámasztja elgondolásait (reményeit) a gyereknevelésről.
Szerző: Vadas János tréner és coach
A másik, aki csak hagyja alakulni a dolgokat magától, aztán jönnek a meglepetések. Jó esetben flow, rossz esetben árvíz.
Egy idealista „utazó”
Saját szülővé válásom egy nagy utazás, melynek során néha megpihenhetek a ráismerések oázisaiban. Aztán feltámad a homokvihar és megint útra kelek. Most épp ott tartok, hogy rájöttem, idealista vagyok. A „szülő” és az „idealista” szavak ugyanabban a mondatban: csodálatos ellentmondás! Lehet, hogy van valami az ember fejében a szülői szereppel kapcsolatban, de hogy a valóság köszönőviszonyban sem lesz vele, az szinte biztos.
Hogyan is jutottunk ide? A 20. század kicsit elhitette velünk, hogy:
- a nevelés mindenható;
- lehet tudományosan csinálni;
- vannak elérendő célok.
Az én elmémet sokáig ez a Bermuda-háromszög-szerű mém uralta, és hogyne uralta volna, amikor a szüleimét is. Ami végül helyre tett, az Bruno Bettelheim mondata volt: „A gyereknevelés inkább művészet, mintsem tudomány.” Szóval, én készültem az apaságomra. És beleástam magam pár dologba, ami foglalkoztatott.
Felkészülés: az első nekifutások
Egyedüli férfiként végigcsináltam öt várandós anyukával egy profi szülésfelkészítő tanfolyamot, elolvastam pár szuper könyvet, és úgy rájuk kaptam, hogy nem bírtam lejönni róluk. Hamarosan elkezdem nézni a Babies című sorozatot. Az egyetemen a fejlődéslélektan volt a kedvenc tárgyam, egyébként pedagógus felmenőim vannak, és rettenetesen leköt, ahogy figyelhetem a gyerekek fejlődését.
Már gyerekként is „suttogóként” működtem, rám mertek bízni nálam kisebbeket. Kamaszkoromban a családalapításnak inkább a technikai része foglalkoztatott, mint sem a végeredmény.
A jó döntések előfeltétele
Azt már tudjuk, hogy idealista vagyok, de rövid úton kiderült, hogy naiv is. Mert bár sokat tudtam a gyerekekről, nem volt kellő önismeretem. Azt gondolom, hogy szülőnek lenni annyit tesz, mint bátran élni. Honnan jön a bátorság? Az önismeretből, ami pedig a próbatételekből. Talán kevés ma az igazi próbatétel, ami lehetőséget ad arra, hogy az ember megugorja a saját árnyékát és egy magasabb szellemi, lelki minőségbe lépjen át.
A próbák során kiderül, mik az erősségeink és mik a gyengéink. Érdemes ezeket is, azokat is vállalni, de legalábbis önmagunkkal őszintének lenni, hogy jó döntéseket tudjunk hozni. A jó döntés előfeltétele a tapasztalat, annak előfeltételei meg a rossz döntések (is). Apaként bőven lesz részünk mind a kettőben, és mindez hozzájárulhat ahhoz, hogy egyre jobb apák legyünk.
Úgy látom, az intézményesített „gyerekfelnövesztőkben” főként lexikális tudásátadás zajlik; önismeret-fejlesztés, képességfejlesztés alig. Apaként az is küldetésünk lehet, hogy mi legyünk azok, akik életkoruknak, képességeiknek és érettségüknek megfelelő kihívások elé állítjuk gyerekeinket. Támogassuk őket, hogy legyen élményük arról: „Nekem ez sikerül! Meg tudom csinálni!”
Légy erős – belülről!
Ha lemegyünk a bányába, akkor persze „fel fog jönni a szén”, de csak így lehet tisztázni azt, kik is vagyunk valójában. És ezzel nemcsak magunknak, hanem a gyerekeinknek is sokat segítünk. Soha nem volt még olyan kor ezen a földön, amikor ennyire sokféle önismereti módszer és eszköz között válogathattak az emberek, mint ma, és a legtöbben mégsem élnek ezekkel a lehetőségekkel. Miért? Mert ez egy leplezésen alapuló kultúra, melyben a férfiszerephez hozzátartozik az erő, és nem lehet gyengének vagy vesztesnek, olykor elbizonytalanodó útkeresőnek látszani. Én viszont azt mondom: az igazi férfi belülről erős. Hajrá, apák és leendő apák!
Apa lettem! – Útmutató apáknak a szülővé válás folyamatáról, örömteli és praktikus oldalairól
CSALÁDTERVEZÉS könyvünkben minden fontos kérdésre választ adunk a családalapítás előtt állóknak és családbővítést tervezőknek, sok-sok hasznos információval kiegészítve.
