A hagyományos értelemben vett büntetés szerepe a gyereknevelésben ma kisebb, mint korábban, és ez jó irány. Az, hogy vannak keretek, szabályok, melyeket be kell tartani, hogy van a tetteknek következménye, illetve hogy jóvá lehet tenni, ha valamit elrontottunk az fontos. De mindezekre talán jobb, ha nem büntetésként gondolunk.
Szerző: Szále Kata mentálhigiénés szakember
Sok szülő azért nyúl akár olyan büntetési formákhoz is, melyekről elvileg maga is azt gondolja, hogy nem jók, mert nincs más eszköze. A tehetetlenség áll legtöbbször a mögött, amikor egy szülő valójában káros módon fegyelmezi a gyermekét. Mert őt is így nevelték, maga is így nőtt fel. Nem egy, nem két dolog van, amelyek korábban a büntetési eszköztár részeiként elfogadottak voltak, ma már gyermekbántalmazásnak minősülnek – ilyenek a testi fenyítés mellett, az érzelmi bántalmazás, az elhanyagolás, vagy a lelkileg mérgező környezet.
A viselkedéspszichológia megkülönböztet két alapvető típust: a pozitív és a negatív büntetést, ez nem azt jelenti, hogy az egyik jó, míg a másik rossz – egyiket sem ajánlja különösebben a pszichológia – a pozitív szó arra utal, hogy a gyermek kap valamit, egy új „rosszat”: pl: egy pofont, vagy egy büntetésből elvégzendő feladatot. A negatív büntetés pedig arra utal, hogy a nevelő elvesz a gyermektől, pl: nem mehet ki a gyerekekkel játszani. A szakemberek szerint ez utóbbi a kevésbé káros, pláne, ha nem indulatból, kiabálva tesszük, hanem számára érthetően elmagyarázva adjuk tudtára, hogy mondjuk: nem nézhet mesét másnap, ha nem engedi kikapcsolni a készüléket a megbeszélt idő/mese után. Fontos tehát számára érthetően szabályozni, hogy mit szabad és mit nem. Ami veszélyes, káros azt tiltsuk – de ez lehetőleg kevés dolog legyen. A többi szabály is legyen tisztán leszögezve, de jó, ha nincs belőle túl sok.
Ne büntessünk? Első sorban amiatt nem érdemes a büntetés felől megközelítenünk a gyermeknevelést, mert akkor jó eséllyel félelemből fogja megtenni, a gyermek, amit kérünk. És ez messze nem ideális. Ilyenkor fordul elő az, hogy csupán addig tartja be a szabályokat, amíg a felnőtt látja. Ha csak azt tanulja meg a négyévesünk, hogy akkor ne tépje ki az egyéves testvére kezéből a játékot, ha mi ott vagyunk, akkor ne kólintsa fejbe a homokozóban a másikat, ha egy felnőtt látja, az korántsem ugyanaz, mintha akkor sem tenné, ha kettesben vannak. A büntetéssel fegyelmezett gyermek nem belső indíttatásból, nem a szeretetkapcsolat miatt teszi meg, amit kérünk tőle. Mert egy kicsi elsősorban még anya kedvéért fogad szót, aztán válik csak belsővé a késztetés. A fegyelemből alakul – jó esetben – az önfegyelem.
Fegyelemtől az önfegyelemig
Egy baba esetében még semmiféle „fegyelmezésről” nincs szó. Egyéves korig alakul ki a kötődés és az ősbizalom, ebből adódóan a kezdeti időszakban csak szeretetet, vigasztalást kell nyújtanunk, nem kell nevelnünk, pláne nem büntetnünk! 1–3 éves kor között tanulja meg a kisgyermek, hogy reagáljon a tiltásra – és ekkor tapasztalja meg először az engedetlenség következményeit.
Nem szándékosan szegi meg a szabályokat, nem akarva tesz „rosszat”. Az, hogy tudja, mit kellene tenni, még nem jelenti azt, hogy képes is megvalósítani. A fegyelemből csak hosszú évek alatt alakul ki az önfegyelem.
Mekkora gyermektől, mit várhatunk el? A 2-3-4 éves kisgyermekünk nem lesz túl hosszan csendben, amíg mi beszélgetnénk, a totyogónk ruhája nem marad tiszta, amikor egyedül uzsonnázik gyümölcsöt, sem a játszótéren. Számos olyan dolog is van, amiért felnőttként bosszankodunk, holott nem reális, amit a gyermekünktől elvárunk. Ám amit valóban szeretnénk vele betartatni, abban segítsük türelemmel, kitartóan, következetesen. Fontos tehát tudnunk és szem előtt tartanunk, hogy mit várhatunk el a gyermekünktől, így könnyebben maradunk türelmesek, higgadtak. Hiszen ha magunk is idegesek, netán erőszakosak leszünk (mert már százszor megmondtuk, hogy…!), akkor csak félelmet keltünk benne, nem kerülünk közelebb a célhoz, sőt.
A fegyelmezést és az elvárásokat érdemes a fejlődéséhez alakítani, ellenkező esetben inkább ellenállást, frusztrációt válthatunk ki vele. Ami pedig senkinek sem jó: a szülő egyre inkább erőből, mereven igyekszik betartatni a szabályokat, a gyermek pedig dacol, vagy megtörik…
És mit tegyünk, ha esze ágában sincs…Ha szemünk fénye megint rávágja a „Pakold össze a játékokat!” kérésre, hogy „Nem!”, mi újra megkérjük, majd dühösen, emelt hangon szólunk. Ő pedig ezt megszokja – és talán addig már nem is mozdul, amíg nem kiabálunk. Ezután általában növeljük az erélyességet, úgy érezve, hogy muszáj nyomatékosan beszélni, mivel a gyerek már immunis a normális kérésre. Elég kilátástalan, igaz? Pedig megtörhető a „kiabálok – nem csinálja” kör, büntetés nélkül is.
Lehet, hogy figyelmet, odafigyelést szeretne, azért teszi, amit tesz, illetve nem tesz? Ha a szokásos reakciónk helyett így szólnánk: „Látom, megmakacsoltad magad, és tudom, ez nem jó érzés.” Ha sikerül elérnünk, hogy ne legyünk dühösek, és a gyermek ezt érezve ellazuljon, biztonságban érezze magát, könnyen lehet, hogy felhagy az ellenállással, amelybe „beledermedt”. Miután mindketten megnyugodtunk, vegyük elő újra a feladatot, de részekre bontva, csökkentve rajta, és nyugodtan, kitartóan csináljuk végig együtt. Például mondhatjuk ezt: „Először menjenek aludni a plüssök! Gyere, fektessük le őket!” A gyerek néhány ilyen alkalom után már jobban teljesíti, amit kérünk tőle. Ne hárítsuk mindezt azzal, hogy nincs se energiánk, se időnk folyton kitalálni valami trükköt a kérésekhez. Tekintsük ezt gyakorlásnak, „edzésnek”, mellyel új szokást alakíthatunk ki a régi helyett. Ha pedig már megszokta a gyermek, akkor kérhetünk egyszerűbben is.
A kapcsolat, mint kulcstényező. A fent leírtak a büntetés helyett egy szelíd fegyelmezési, nevelési képet tükröznek, melyben a szülő-gyermek viszonyon nagy hangsúly van. A szoros, meghitt szülő-gyermek viszonyban kulcsfontosságú a bizalom, az egymásra hangolódás, az egymásra figyelés, az őszinteség és a szeretetteljes légkör. Erre épül a kötődő nevelés, melynek alaptétele az egymás iránti tisztelet, az elfogadás. A kisgyermeket is tisztelem, őt is elfogadom. A válaszkész gondoskodásként is nevezett nevelési forma a kapcsolatot helyezi fókuszba és azt mondja, hogy ez az, ami hosszútávon a legértékesebb és a legjobb nevelő-, illetve visszatartó erő. A kötődő nevelés során is lényegesek a keretek, a korlátok; ám lényeges, hogy az elvárások mindig a gyermek korának, képességeinek, érettségének megfelelőek legyenek, és fontos, hogy a kisgyermek növekedését követve rugalmasan alakítsuk őket.
Írásunk megjelent:
GYERMEKPSZICHOLÓGIA – Születéstől egészen 6 éves korig
Félelem, hiszti, dackorszak, agresszivitás, veszekedés, válás, körömrágás, büntetés, testvérféltékenység. Az ezekhez hasonló kérdések sora végtelen – és ez így természetes! Hiszen a szülői szerepet is tanulni kell. Ehhez nyújt segítséget könyvünk, születéstől egészen 6 éves korig.
