Csipes Tamara többszörös Európa bajnok, és országos csúcstartó úszó édesanyja, és olimpiai bajnok kajakozó édesapja gyermekeként először úszóként szállt vízbe, majd 11 éves korában “átpártolt” a kajakozáshoz. Tehetsége azonnal nyilvánvalóvá vált. A büszke apa nem bízta a véletlenre lánya “mentorálását”: maga lett az edzője. A többi már történelem.
Károlyi Natália interjúja
Tamara már ifjúsági pályafutása alatt halmozni kezdte az érmeket, majd a diadalmenet felnőtt EB- ken, és VB-ken is folytatódott: 2016-ban olimpiai bajnok lett és sportolói karrierje azóta is dübörög. Most azonban élete másik nagy sikeréről, az anyaságáról beszélgettünk: Vajon milyen út vezetett odáig, hogy 2017-ben életet adjon a kislányának? Miként éli meg ezt az életfeladatot? Hogyan egyezteti össze az anyai és hivatásos sportolói szerepet? Hogyan hatnak rá anyaként az otthonról hozott minták?
Természetesnek vettem, hogy ez az én utam
– Milyen volt két profi, nemzetközileg elismert sportoló gyermekeként felnőni?
Csipes Tamara: – Kisgyerekként még kevésbé fogtam fel, hogy ez mekkora dolog. Persze vannak emlékeim, hogy néztük Apát a TV-ben, meg, hogy sokat volt edzőtáborban és mindig vártuk haza. De igazából csak kamaszkoromban tudatosult bennem teljes súlyával, hogy a szüleimet mindenki ismeri, mindketten eljutottak pályájuk csúcsára, elérték, ami ebben a műfajban elérhető – hiszen anyukám is csak az 1984-es bojkott miatt maradt le az Olimpiáról. Mindenkinek egyértelmű volt, hogy ez az “a szint”, amit nekem is hoznom kell. Ahogy az orvos vagy pedagógus dinasztiákban sokszor alapnak veszik, hogy legalább egy gyerek folytassa a családi tradíciót, és lépjen a szülei nyomdokaiba, itt is hasonló volt a helyzet. Attól kezdve, hogy kiderült, milyen jól megy a kajakozás, adott volt, hogy ezt fogom csinálni. Természetesnek vettem, hogy ez az én utam, hiszen olyan jól ment. Csak felnőttként eszméltem rá, hogy lehet, hogy más is ment volna, de nem volt túl sok lehetőségem másban kipróbálni magam. Volt egy nagyon nehéz időszakom, amikor azt éltem meg, nem is teljesen az én döntésem volt, hogy ezt csináljam.
–Milyen volt a kapcsolatod édesapáddal, amikor még versenyszerűen sportolt?
Cs. T: Eleinte teljesen olyan, mint bármelyik gyereknek, akinek sokat dolgozik az apukája és keveset van otthon. A külföldi utakról mindig hozott valami kedves kis ajándékot, aminek nagyon örültem. Éles váltást hozott a kapcsolatunkban, amikor ő edzősködni kezdett, én meg kajakozni. Onnantól hirtelen sokkal több időt töltöttünk kettesben, mint korábban.
– Hogyan sikerült fejben különválasztani magadban az edződdel és az édesapáddal való kapcsolatodat?
Cs.T.: Őszintén? Gyerekként még sehogy. Felnőttként egy ponton tudatos döntést hoztam, hogy az lesz a legjobb mindenkinek, ha megtanulom különválasztani a kettőt. De gyerekként ezt jóval nehezebb volt kezelni. Édesapám szerintem nem is igazán gondolta, hogy szét kellene választani a szakmai és a családi életünket: miután hazaértünk az edzésről, otthon is tovább “kajakoztunk”. Persze, felnőtt fejjel már megértem, hogy neki ez volt az egész élete, részben miattam lett edző, teljesen érthető, hogy erről beszélget a legszívesebben velem. Ő szerintem nem is gondolt bele abba, hogy ettől sérülhetek. Előtte egyetlen cél lebegett mindvégig: hogy kihozza belőlem a maximumot. Ami egyfelől rendkívül hatékony stratégiának bizonyult, másfelől viszont óriási elvárást helyezett a vállamra. Rengeteget tanultam ebből a kapcsolatból – a pozitívumokból és a buktatókból is.
– A riói olimpia után tréfásan azt üzented édesapádnak, hogy most már neked is van egy olimpiai aranyérmed (ergo “kvittek” vagytok), szóval mostantól “csönd van neki”. Tényleg változott utána a kapcsolatotok?
Cs. T.: Inkább bennem hozott változást, hogy lekerült egy teher a vállamról. Ő azóta sem vár tőlem kevesebbet, de ez már nem generál konfliktust. Nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok. Persze motiválnak a további győzelmek, de igazából már elértem azt, amit el lehet érni.
– Édesanyád befejezte a versenyzést, amikor megszülettél, te viszont úgy döntöttél, kisbabás anyaként is folytatod.
Cs. T.: A kislányom, Olívia tervezett baba, de sokkal előbb jött, mint terveztük. Egyértelmű volt, hogy elfogadjuk az érkezését, de ugyanilyen egyértelmű volt az is, hogy nem akarom emiatt abbahagyni a kajakozást, így nem kis fejtörést okozott a további életünk megtervezése. Anyukám először szkeptikus volt, hogyan tudom majd a versenysportot összeegyeztetni az anyasággal, de azóta szerintem meggyőztem. Furcsa volt ugyan, hogy épp felértem a pályám csúcsára és utána mégis anya szeretnék lenni, de apukám azt mondta, hogy tudja, hogy egy nő életében a gyerekvállalás nagyon fontos pont, ezért, ha én úgy szeretném, akkor vágjunk bele, és próbáljuk meg így is kihozni a kajakozásból a maximumot. Azóta be is bizonyosodott, hogy működik a dolog, csak menedzselés kérdése. Tavaly még nagyon pici volt Olívia, elég fárasztó volt mellette készülni. Idén már sok szempontból könnyebb, bár minden életkornak megvannak a maga kihívásai…
Úgy élünk, mint bármelyik család
– Hogy kell elképzelni egy átlagos napot nálatok? Úgy értem, hogy amikor nem külföldön vagy versenyezni, hanem itthon készülsz a következő megmérettetésre.
Cs.T.: A kislányomat külföldre is mindenhova magammal viszem, úgyhogy nincs különbség ilyen szempontból verseny-, és a hétköznapok között. Amúgy meg úgy élünk, mint bármelyik család, az egyetlen különbség, hogy naponta 2×3 órára elmegyek otthonról edzeni. Addig Olíviára egy bébiszitter vagy az apukája vigyáz. Most épp bölcsinézőben vagyunk, de nem vagyok biztos benne, hogy be is adom ősztől, mert nagyon bevált eddig ez a rendszer, és az olimpia évében nem is lenne túl szerencsés, ha folyton összeszedne valami kisebb-nagyobb betegséget a csoportban. Másrészt viszont imádja a gyerektársaságot. Meglátjuk.
– Van, amit tudatosan máshogy tervezel csinálni a kislányod nevelésében az otthonról hozott mintához képest?
Cs.T.: Abszolút. Szerintem mindenki jobb akar lenni a saját szüleinél. Ez természetes.
– Szeretnéd, ha a kislányod is sportolna?
Cs.T.: Ahhoz feltétlenül ragaszkodom, hogy sportoljon legalább általános iskolás kora végéig, mert azt gondolom, hogy a sport mind fizikailag, mind szellemileg, mind pszichésen olyan pluszt ad a személyiségfejlődésnek, ami más forrásból nem pótolható. Úszni mindenképpen fog, mert az alap. Szeretnék olyan kapcsolatot kiépíteni vele, amiben bátran megkérdezheti a véleményemet, mit lenne érdemes sportolnia, merre induljon el. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom, hogy ő döntsön. Ha tehetséges is, ne érezze kényszernek, hogy csinálnia kell, és fordítva: Ha valami nem megy olyan tökéletesen elsőre, de szívesen csinálja, minden erőmmel támogatni fogom benne.
Az interjú megjelent a HelloBaby! magazin Anyák/Apák különszámában, melyet megrendelhetsz ITT!
