Mindjárt, várjál, egy pillanat – az anyák szótárának mindennapi szereplői. Elmondod őket számtalanszor és nem érted, miért nem tanulja meg a kicsi, hogy várni kell, miért olyan türelmetlen, miért nem bírja ki azt a pár percet. Miért türelmetlenek a kisgyerekek és hogyan lehet ezt a feszült helyzetet elkezdeni megváltoztatni?

Nem türelmes a gyerek.

Naná, hogy nem, ő a saját világképében él, mely szerint ő a Föld és körülötte forog a Nap meg a többi bolygó, valamint ő az Univerzum ura is egyben. Anya meg ragyogó csillag, aki fényével táplálja őt.

Újszülöttként az önzés a túlélés eszköze. Szeretne a kicsi nagyjából 1-2 dolgot (Anya és cici) és azokat többnyire meg is kapja, tehát azt tapasztalja a kicsi, bármit megkaphat a világon. Igazából biztonságot szeretne leginkább és állandóan jelez, ha nem érzi magát biztonságban. Számára a biztonság még mást jelent, mint nekünk. Ő minden erőteljesebb fizikai jelet veszélynek észlel. A fájdalmat, a saját bélmozgásait, a hűvös levegőt a bőrén…
Türelmet ekkor még ne várjunk tőle, ő a beépített operációs rendszerének megfelelően jelez, ha úgy érzi, rendszerösszeomlás közeleg.

Később jön az a zűrös időszak, amikor elkezd olyasmit is akarni, amit még nem tud megszerezni. Kúszna, de még nem megy túl hatékonyan és ez bosszantja. A földön fekve nagyon elégedetlenül nyög, mert nem tud eljutni a könyvespolcig, pedig úgy tűnik ott nagyon sok érdekes irományt lehetne átnyálazni

1 éves kor körül megjelenik egy újfajta elégedetlenség is. Bizonyos dolgokat végre tud hajtani (széttúrni a virágföldet, palacsintát tenni a DVD lejátszóba, felmászni a konyhapultra és mindent megnézni odafent stb.), viszont Anya jön és megtiltja.

No, ilyennel még nem találkoztam! – gondolja magában a ded és a biztonság kedvéért (meg a felfedezés iránti vágytól hajtva) ismét megpróbálja, hátha másodszor másként lesz.
Anya viszont résen van és újra rászól – hú, ez nagyon durva érzés: eddig mindent lehetett csinálni (mert eddig semmilyen veszélyeset nem tudott tenni, hiszen egyhelyben feküdt ), most viszont Anya -a fényesen világító csillag – csúnyán néz és haragszik. Ez nem lesz jó.
Ráadásul sűrűsödnek az ilyen esetek, mindenhol falak emelkednek a csemete akarata elé, amit ő drámaként él meg és ő vérmérsékletének megfelelő mértékű hisztikkel adja ki ezzel kapcsolatos érzelmeit.

A szülő is kezdi bedobni a törülközőt egyre fáradtabb lesz és egyre türelmetlenebb (mikor növi már ki ezt az időszakot?) és a kétféle türelmetlenség egymást gerjeszti. Te türelmetlen vagy, csinálja már, ne vacakoljon, ne kelljen elemi tevékenységekért is órákig könyörögni, és ő is türelmetlen, mert még nem érti, hogy mégsem a Nap forog a Föld körül, hanem fordítva, és bár Anya a csillagok legcsillogóbbika, azért ő sem képes mindenre (és akkor még nem jutottatok el a kamaszkorig, amikor majd a gyerek nemes egyszerűséggel kifejti neked, hogy “Anya, te nem tudsz semmit” )

Szóval a gyerek türelmetlenségének első oka, hogy ő önző és nem érti, hogy nem lehet azonnal, mindent megkapni.

A második oka az, hogy mi is türelmetlenek vagyunk:

– mindig sietünk valahová,
– idegesen kapkodunk,
– sürgetjük a gyereket,
– inkább ráadjuk a ruhát, nem várjuk ki, hogy ő kísérletezzen vele,
– sürgetnénk az evést (pedig a lassú evés jó szokás), az elalvást (mert azt hisszük, az a jó, ha letesszük a gyereket és már alszik is, pedig mi felnőttek sem tudunk “csak úgy” lefeküdni és azonnal elaludni),
– sürgetnénk a fejlődést (járjon hamar, beszéljen hamar, mikor kezdi már el…).

A mi türelmetlenségünk oka pedig a saját belső feszültségünk. Úgy érezzük rohan a világ, meg kell felelni a követelményeknek, oda kell érni mindenhová, mit szólnak, ha nem megyünk el, mi lesz, ha kimaradunk, mi lesz, ha lassabban fejlődik, ha lemarad…
Túl sokat igazítjuk magunkat másokhoz, ahelyett, hogy a magunk tempóját élnénk.

A harmadik ok abból fakad, hogy félreértjük a gyereket. A gyerek nyafog, megyünk csinálunk vele valamit, hogy ne nyafogjon, a valódi problémát meg nem orvosoljuk. Eltereljük a figyelmét játékkal, tévével, cumival, nasival, akármivel, hogy ne legyen talp alatt, maradjon nyugton. Néha ezek valóban életmentőek lehetnek, ám ha rutinná válnak, kialakul a gyerek lepattintásának észrevétlen rutinja, amiben újra meg újra kikapcsoljuk a gyereket, mindent megkap, hogy csendben legyen és nem értjük, miért is elégedetlen tulajdonképpen.

Azért, mert pont a legfontosabbat, a lelki szükségleteinek kielégítését, a valódi, számára fontos figyelmet nem kapja meg.

Mielőtt jönnének a kifogások, hogy “nincs rá elég idő”, valójában erre pont nem kell sok idő.
Ehhez csak meg kell ismerni a gyereket, oda kell rá figyelni és azt nyújtani neki, amire igazából ácsingózik, amiért valójában sír.

Ehhez csak nyitottnak kell maradni, kilépni a rutinok közül és néha mást csinálni, mint amit megszoktunk.

Ehhez csak meg kell hallgatni a gyereket (ha a szavaival még nem is tudja, a viselkedésével gyakran elmondja, mi is bántja).

Ehhez csak a szeretetnyelvén szólni a gyerekhez az elhallgattatás nyelve helyett.