Vajon mit és mennyit mesélt ma már felnőtt lányainak egy író apa, aki számára a szavak, a nyelv, a történetek jóval többet jelentenek, mint talán bármelyikünknek? Felkértük Kemény Istvánt, Kemény Lili író, filmrendező és Kemény Zsófi író, slammer édesapját, hogy mesélje el, hogyan is volt ez az egész akkor, amikor szinte minden este ő olvasott fel nekik, és egyúttal tálcán nyújtott át egy csodálatos, életre szóló ajándékot: a történetek nyelvét.
1994, tavasz. Margitsziget. Az aranyhalas tó partján állunk: én a lábamon, tizennégy hónapos lányom a hátamon lóg a hordozóban. Lelkesen hátraszólok:
– Odanézz, Lilike! Látod az aranyhalakat, hogy cikáznak?
– Úsznak… inkább – hangzik hátulról a kimért válasz.
Hát igen… A halak tényleg úsznak inkább. Még az aranyhalak is. Aki cikázást mond, az már igyekszik kiszínezni a valóságot, szóval mesélni akar. Lili határozottan közölte velem, hogy nem a mesében vagyunk, hanem a valóságban, és ennek megfelelően, ha nem esik nehezemre, szorítkozzak a szikár tényekre. Más szóval nem vevő a kamura. Egyúttal értésemre adta, hogy kösse fel a gatyáját, aki neki mesélni akar.
Ilyen és ehhez hasonló előzmények után kezdtem meséket olvasni neki esténként – már azon a nyáron. Zsófi pedig, Lili kishúga, aki mindent igyekezett hamarabb csinálni nála, az első adandó alkalommal villámgyorsan megszületett, majd pedig habozás és kétely nélkül – ahogy ülni tudott – csatlakozott hozzánk. Még csak pár szót értett, de lefektetni nem hagyta magát. Egy év és kilenc hónap van köztük, de mire Lili hároméves lett, már Zsófi is öreg mesehallgatónak számított.
Ami persze nem jelenti azt, hogy nem kalandozott el a figyelme, nem beszélt bele a mesébe, és nem bőszítette fel gyakran Lilit. Bevallom, néha még engem is… De alapvetően türelmesek voltunk, Zsófi pedig mérhetetlenül kíváncsi, úgyhogy a kíváncsiság gyorsan legyőzte benne a kisbabát, megtanította hallgatni és koncentrálni, és kétéves kora táján már minden szót értett. Lili pedig bölcs belátással belement abba a kompromisszumba, hogy inkább ő megy aludni, miután meghallgatja az aznapi mesét, amit Zsófi is (többé-kevésbé csöndben) végighallgat – majd ezután Zsófinak még mesélek valami egyszerűt is, amit teljesen megért. Ez egy átmeneti korszak volt, mert pár hónap után Zsófi szintet ugrott, és attól fogva mind a ketten ugyanazokat a meséket hallgatták megint, szertartásosan a „mesefotelben”, ami egy kanapé volt inkább.
Többnyire én meséltem. Ági, az anyukájuk nagyvonalúan átengedte nekem ezt a népszerű feladatot. Ő csak akkor ült közéjük, ha nem voltam otthon este. Ezen kívül a tudományos hátteret biztosította a meséléshez. Fél könyvtárnyi gyermekpszichológiát tudott fejből, és az alapkönyvet is ő adta a kezembe: Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című művét. Azt lehetett ebből megtudni, hogy ne féljünk a mesékben előforduló szörnyűségektől, nem kell rajtuk finomítani, ahogy a 19. század óta a mesekönyvek szerkesztői tették, agyonszelídítve a meséket a gyerekek vélt érdekei szerint. Bettelheim álláspontja az, hogy az egészséges lelki fejlődés érdekében a gyereknek kimondottan szüksége van a félelmetes dolgok tudására is. Igen, még a haláléra is. Ezek segítenek neki feloldani a szorongást, a feszültségeket. A népmesékben nyugodtan meg lehet bízni: évezredek tapasztalata gyűlt össze bennük, ez alakította olyanná őket, amilyenek, szóval nemhogy nem mennek szembe az emberi és a gyermeki lélek természetével, hanem éppen ellenkezőleg: a mesék többet tudnak a tudattalanunkról, mint mi magunk.
Ezek ma, 2019-ben már evidenciák a legtöbb szülő számára, de szerintem a Bettelheim-könyv megjelenésének idején (1985) nemcsak a mesélésben, hanem mintha a szülő-gyerek viszonyban is egy „rendszerváltás” ment volna végbe Magyarországon. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek elejére készült el a Grimm-mesék Adamik Lajos- és Márton László-féle új, korszerű fordítása. Benne az összes borzalommal, ami vagy százötven évnyi finomkodás miatt kimaradt. És a fordítók elképesztő nyelvi bravúrjaival, és az ismert mesék új címeivel: Hófejírke, Pirosbúbocska, Jánoska és Margitka…
Ezt a Grimmet olvastuk rongyosra esténként Lilivel és Zsófival. Meg Benedek Elek magyar népmeséit. Első ajánlatom mindenkinek ez a két könyv. (Pedig „lázadtunk” is: Pirosbúbocska nekünk csakazértis Piroska maradt!)
Egyébként a hatvanas évektől hihetetlenül jó mesekönyvek készültek Magyarországon csöndben, szinte feltűnés nélkül. Főleg a Népek Meséi sorozat. Nemcsak irodalmi igényű, hanem tudományosan is hiteles kötetek voltak ezek. Még néprajzi szaklektor is dolgozott rajtuk. Aki ezeket a „primitív” meséket olvassa, nagyjából képet kap arról, hogyan gondolkozhattak az emberek az őskor óta az egész bolygón. Hogy működik a mágikus világlátás. Gyerekkori két nagy kedvencem volt a sorozatból A bőbeszédű teknősbéka (ausztráliai, óceániai, indonéziai, hátsó-indiai, indiai és kasmíri mesék) és A mesemondó szikla (észak-amerikai mesék). Lilit és Zsófit is sokszor megfogta ez a mágia.
Másik régi kedvencemből, a Komjáthy István-féle gyönyörű Mondák Könyvéből is olvastunk esténként, de ez főleg egy mesélési trükk miatt lett emlékezetes: a kerettörténetben az öreg mesélő időnként feltesz egy halk kérdést a gyerekeknek: „Csont?” A gyerekek pedig rávágják kórusban, hogy „Csont!”. Amikor már nem érkezik válasz, az öreg abbahagyja a mesét. Ezt mi is átvettük. Néha én is megkérdeztem mesélés közben, alattomosan semleges hangon: „Csont?” Lili és Zsófi pedig lelkesen rávágták: „Csont!” Nem sokszor aludtak el mesélés közben. Vagy soha? Az biztos, hogy én többször aludtam bele a saját felolvasásomba, mint ők…
És persze ott volt Tolkientől A babó (fiatalabbak A hobbit címen ismerik). Megígértem a gyerekeknek, hogy 
majd jön a folytatás is, A Gyűrűk Ura, ami minden mesék meséje, de figyelmeztettem őket, hogy tényleg félelmetes dolgok lesznek benne, meg sok hosszú és unalmasnak tűnő leírás. Lili már majdnem négyéves volt, amikor feltettem a nagy kérdést: na, fogjunk-e bele A Gyűrűk Urába? Zsófi persze rávágta, hogy jó, de Lili komoly arccal elgondolkodott, majd azt mondta, hogy inkább várjunk vele még egy évig. És vártunk vele még egy évig.
És addig jött más. Nem emlékszem, mi. Talán a Wilhelm Hauff minden meséje művelt ifjak és leányok részére, talán a Fecskék és fruskák. Vagy Szabó Árpád Aranygyapjúja: görög-római mitológia. Vagy sok-sok más: egy kisebb könyvtárnyi könyvet olvastunk fel a lányoknak a mesélés tíz éve alatt, pedig a legkedvesebb meséiket akár százszor is újra kérték.
Noha igyekeztünk irodalmi ízléssel mesélni, egy idő után meglepő felismerést tettem: a rossz mese is jó mese. Régebben azt gondoltam, ha létezik giccses, igénytelen és középszerű mesekönyv, akkor a képes bibliák ilyenek. Lebutított szöveg, és a rajzok, jaj, a rajzok… a filmsztár külsejű Jézusok, a waltdisney-állatok Noé bárkájában… mintha direkt úgy lenne kitalálva az egész, hogy a gyerekek ízlése minél előbb el legyen rontva, a kreativitásuk sínre legyen rakva, a fantáziájuk el legyen kommerszesítve… és a Biblia valamiért még így is működik! Egyszer Mózes történetét olvastuk a gyerekbibliából. Az égő csipkebokorból kiszól az Úr Mózesnek: „A hely, ahol állsz, szent! Én vagyok Ábrahám, Izsák és Jákob istene!” Erre a kétéves Zsófi széles vigyorral bekiabált a könyvbe: „Én meg a Zsófi vagyok!” Ezután már nem bántottuk Ágival a gyerekbibliát. Ha egy mese el tudja érni, hogy egy gyerek bemutatkozzon az Istennek, akkor az a mese megtette, amit egy mesétől várni lehet. Időnként elmondtam a gyerekeknek, hogy van ám egy „rendes” Biblia is, és majd az is sorra kerül. (Karácsony és húsvét táján mindig abból meséltünk.)
Maradt egy kérdés a végére. Noha legalább kétezer estén át meséltem, mégse tudom, hogy vannak-e specifikus apa-mesék. Talán a Jelky András kalandjai? Vagy A dzsungel könyve? De lehet, hogy csak azért jutnak ezek az eszembe, mert a saját apám hangján hallom őket. Vagy a Tom Sawyer, meg a Huckleberry Finn? Igen, talán ezek az apa-mesék. De igazából nem is mesék, hanem regények. És férfiak írták őket, mint azelőtt szinte az összes könyvet. Talán pont ez különbözteti meg az „irodalmat” az „igazi” meséktől. Mert az „igazi” meséket valószínűleg mindig is férfiak és nők találták ki: öregapók és öreganyók, tűz mellett „sztorizgató” régi apák, anyukák főzés közben, szoptatós dajkák, és az ő speciális női és férfi szempontjaik a mi számunkra már összeolvadnak az évezredek homályában. (Apropó, női írók: mekkora kedvencünk volt Selma Lagerlöf Nils Holgerssonja! És ha már itt tartunk, persze a Harry Potter… De most álljunk meg, mielőtt még a teljes mesés könyvszekrényt ideírnám.)
Nem emlékszem, mikor lett vége a mesélés korszakának. Az utolsó években Lili már saját maga olvasott, de kötelességből még oda-odaült mellénk esténként – aztán egyszer csak már nem. És arra se emlékszem, hogy Zsófinak mit meséltem utoljára. Ági szerint Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen című, azóta klasszikussá vált verses meseregényét. Hát lehet. De ami egészen biztos, hogy volt egy este, amikor már nem meséltünk.
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez