Ne vedd föl mindig! Meglátod, megszokja, nem lesz egy perc nyugtod sem! – hány szülő hallgatja untig az előző generáció intelmeit, az elkényeztetett baba mítoszát? Hányan veszik fel mégis, bűntudattal telve a babát, mert valahol érzik, hogy a világ akkor kerek, ha összebújnak.
Szerencsére egyre kevesebb olyan családdal találkozni, amelyben „a kiságy nevel”, vagyis csak a „gondozási feladatok” idejére veszik ki a babát, mégpedig előre megállapított napirend szerint. Miért, ilyen is volt? – kérdezhetné a mai olvasó. Igen, volt, nem is kell túl messzire visszanyúlnunk a történelemben, elég a hatvanas, hetvenes évek babagondozási könyveit olvasni. Akkoriban mindenki meg volt győződve arról, hogy az újszülöttet az első perctől önállóságra kell szoktatni. Hittek abban, hogy a baba akkor lesz kiegyensúlyozott és nyugodt, ha a szülők megfelelően betartják ezeket a kemény szabályokat. Nem rosszindulatból tették, ez volt a korszellem, minden könyv és gyermekgyógyász ezt javasolta. Nyilván akkor is voltak szülők, akik szenvedtek ettől, és megszegték a szabályokat, de legtöbbjük bűntudatot érzett emiatt, és nem kérdőjelezte meg a könyvek és orvosok igazát. Ha tisztában vagyunk az előző generációk szemléletével, talán megértjük, honnan ered a mai nagyik és dédik őszinte aggodalma a sokat fölvett, igény szerint táplált és hordozott babák láttán.
Magyarázat az agyban
Az utóbbi évtizedekben aztán szépen elkezdtek lazulni ezek a szabályok, a tudósok egyre több bizonyítékot találnak amellett, hogy a baba helye valójában a szülő karjában van, hogy az óramű szerű táplálás nem egyezik a csecsemő testi és lelki szükségleteivel. És az is kiderült, amit nagyon sokan régóta sejtenek: hogy azok a babák, akiket az első években sokat dajkáltak, és keveset hagytak sírni, a későbbi időszakban éppen hogy önállóbbak lettek, és jobb kapcsolatokat alakítottak ki más gyerekekkel, majd felnőttekkel. A magyarázat az idegrendszer fejlődésében rejlik. A síró csecsemő szervezetében rengeteg kortizol (stresszhormon) keletkezik, ami elárasztja az agyat. Ez gátolja az érzelmi fejlődést, és a babát a későbbi időszakban, akár felnőtt korában is érzékennyé teszi a stresszhatásokra. Ugye ismersz olyan gyereket és felnőttet is, aki a legkisebb probléma esetén is „befeszül”, aki egy ártatlan viccet is személye elleni támadásnak él meg? Az ő gondja valószínűleg a bölcsőben kezdődhetett… Ám az a baba, akinek válaszolnak az igényeire, akinek nem árasztja el az agyát tartósan a kortizol, nagyobb eséllyel fog bizalommal fordulni a világ és más emberek felé, és nyugodtabban veszi az akadályokat.
Nem tud manipulálni!
Egyes tanácsadó könyvek már az újszülöttről is úgy írnak, mintha született zsarnok és körmönfont manipulátor volna, aki csak az alkalmat keresi, hogy jól átverhesse szüleit a viselkedésével. Ebből kiindulva óvatosságra intik a szülőt, s arra biztatják, már a kezdet kezdetén mutassák meg, ki fújja a passzátszelet a családban. A kutatások azonban további bizonyítékokat találtak, amelyek megdöntik az elkényeztetés elméletét. A csecsemő, sőt a totyogó sem képes manipulálni szüleit. Ki sem fejlődött még agyának az a része, az úgynevezett prefrontális lebeny, amely feltétlenül szükséges a tervezéshez és az előrelátáshoz. E nélkül pedig nincs manipuláció. Higgyünk benne, hogy a babák őszinték, és ha sírnak, akkor valóban szükségünk van a segítségünkre. Meghálálják!
Szerző: Sződy Judit pszichológus
A cikk a HelloBaby! Magazinban jelent meg. Ha szeretnétek hasonlóan érdekes témákról olvasni, itt tudtok előfizetni az újságunkra.
