Vajon a kicsik még mindent elfogadnak, mert tiszták és naivak, vagy éppen hogy ők a legkegyetlenebbek azokkal, akik kilógnak a sorból? Mindkét hiedelem elterjedt, lássuk, hol az igazság!
Sződy Judit pszichológus írása
Az, hogy a gyerekek mit gondolnak a szokásostól eltérő társaikról, többnyire az őket körülvevő felnőtteken múlik. Saját egyedi tapasztalataik alapján nem fognak messzemenő következtetést levonni a mozgássérültekről, a romákról, siketekről, mégpedig azért nem, mert teljesen máshogy gondolkodnak ebben az életkorban, mint a felnőttek. A gyerekek csak iskolás kortól képesek az egyes esetből általánosítani, vagyis csak ettől a kortól jellemző az induktív gondolkodás és ezzel együtt a fogalomalkotás, az elvonatkoztatás. Ennek fordítottja is igaz: a nagyobbacskák már az általánosról az egyesre is képesek következtetni, vagyis deduktívan gondolkodni: a madarak repülnek, tehát a rigó madár. Az ovis korú gyerek azonban jellemzően az egyes esetről csak az egyes esetre vonatkozóan von le következtetést: számára Nguyen nem egy vietnámi kislány, akire bizonyos dolgok jellemzőek a származása miatt, hanem Nguyen maga Nguyen, akinek kicsit más a szeme, és nem tud mindent érthetően megfogalmazni.
A játékbabás kísérlet
Mégsem állíthatjuk azt, hogy az óvodáskorú gyerekeknek nem lehetnek előítéleteik. Ha a környezetükben élő felnőttek között sokszor téma bizonyos csoportok elítélése, beskatulyázása, akkor már akár háromévesen is képesek „jóként” vagy „rosszként” tekinteni valakire, sőt, akár saját magukra is. Ezt a tényt először Kenneth Bancroft Clark és felesége, Mamie Phipps Clark amerikai pszichológus házaspár bizonyította a 40-es években híres játékbabás kísérletükben. A kísérleti helyzet a következő: a gyereket leültetik egy asztalhoz, amelyen barnabőrű és fehérbőrű, de különben teljesen egyforma játékbabák találhatók. A kísérletvezető egyszerű kérdéseket tesz fel, melyekre a gyerek válaszol: Melyik a szép baba? Melyik baba csúnya? Melyik baba jó? Melyik baba rossz? Melyik hasonlít rád? A válaszokból egyértelműen kiderül, hogy már három éves kortól a fekete és a fehér gyerekek egyaránt a fehér bőrű babát tartják jónak és szépnek, míg a színesbőrűt rossznak. Arra a kérdésre, hogy melyik hasonlít rád, a színesbőrű gyerekek sokszor elbizonytalanodtak, vagy szégyenlősen kiválasztották a sötét babát, de volt, aki elsírta magát, és csak annyit mondott: „Haza akarok menni.” A kutatók ezt a jelenséget „szociális rasszizmusnak” nevezik, ami annyit takar, hogy a gyerekeket a körülöttük élő fontos emberektől, gyerekektől, felnőttektől és a médiából származó információk az előítéletes gondolkodás felé sodorják. Ha ők maguk is az előítéleteknek áldozatul eső csoport tagjai, akkor alacsony lesz az önbecsülésük.
Beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni!
Ahhoz, hogy a gyerekek elfogadják önmagukat és másokat is, az esetleges furcsaságaikkal együtt, alapvetően fontos, hogy a környezetükben élő felnőttek és nagyobb gyerekek is elfogadók legyenek. A kicsik számára nagyon fontos a hitelesség, hamar érzékelik, ha kilóg a lóláb, vagyis fontos, hogy gyerekekkel foglalkozó felnőtt valóban azonosuljon az általa közvetített értékekkel!
Lehet, hogy a kicsik maguktól nem kezdeményeznek beszélgetést bőrszínről, származásról, vagy más emberek furcsaságairól, érdemes ezt a témát nekünk, felnőtteknek felvetni. Fontos, hogy az ovis csoportjukba járó „kicsit más” gyerekek nehézségeiről is beszélgessünk velük, és elmondjuk, mi az, amivel ők maguk segíthetnek nekik, és mi az, amiben az adott gyerekek erősíthetik a csoportot, mi az, amiben ők tudnak segíteni a többi gyereknek. Kereshetünk együtt hírességeket, akik hasonló hendikeppel indultak, mesehősöket, akik hátrányuk ellenére hősökké váltak. Vetíthetünk képeket a miénktől eltérő kultúrák viseleteiről, szokásairól, meséljünk a kicsik számára befogadható érdekességeket, történeteket. Beszélgethetünk az érintett gyerek szüleivel arról, hogy ők mit látnának jónak, és tudnak-e segíteni abban, hogy a gyerekek elfogulatlanok maradjanak „kicsit más” társaikkal.
Az óvodában sokat segíthet az óvodai pedagógiai asszisztens bevonása ezekbe a feladatokba: külön figyelmet szentelhet az átlagostól eltérő gyerekeknek, az óvónő felügyeletével kidolgozhat olyan programokat, foglalkozásokat, amelyek segítik a beilleszkedést, illetve többi gyereket érzékenyítik. Segíthet a gondozási feladatokban is, öltözésnél, étkezésnél, ha ez szükséges. Külön figyelmet fordíthat a különleges gyerekre, amikor számára kihívással teli helyzetbe kerül. A lényeg, hogy az óvónők, a pedagógiai asszisztens és a szülők megfelelő együttműködéssel valódi támogató csapatot alkossanak a gyerekek köré.
Kirekesztő gyerekdalok?
Felmerült egy szülői fórumon, hogy a Gólya-gólya gilice rossz üzenetet hordoz, előítéletet alakíthat ki a gyerekekben a törökökkel szemben. Az ovis korosztály a jelenben él, nincs történelmi ismerete, és nem képes fogalomalkotásra. Nem tud semmit a török megszállásról, sőt, azt sem érti, mit jelent, hogy valaki magyar vagy török. Ha érdekli egyáltalán, hogy mit jelent a mondóka szövege, akkor két gyereket képzel el, az egyik rosszalkodik, a másik jót tesz a gólyával. Nagyjából ennyi jelenik meg előtte, ha túl akar lépni a dallamon és a ritmuson. Semmi okunk azt gondolni, hogy jobb lenne tiltólistára tenni a régi gyerekdalokat, mondókákat, meséket, bár lehet, hogy más értékeket képviselnek, mint amelyek nekünk elfogadhatóak. Kisiskolásokkal persze már lehet, sőt kell is a tartalomról beszélni.
Megjelent a HelloBaby! magazin 2018. június-júliusi számában.
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez