Egy fiatal, sikeres sportoló felfutása szinte mindig a szülei érdeme is részben. Fokozottan igaz ez Nagy Viktor esetében, akit tulajdonképpen az édesapja beszélt rá a vízilabdázásra! Persze legalább ilyen fontos volt édesanyja érzelmi támogatása, és az a rengeteg energia, amit a kis Viktor edzései, versenyei körüli logisztika igényelt. Viktor tovább vitte a kapott mintát: Feleségével, Blankával nagyon jól együttműködő szülői teamként terelgetik gyerekeiket, a kilencéves Samut, és a hétéves Olíviát a sport és nevelés útvesztőiben.
Károlyi Natália interjúja Nagy Viktorral, a magyar férfi vízilabda-válogatott világbajnok kapusával.
Szerepel az életrajzodban, hogy eredetileg édesapád szeretett volna 
vízilabdázni, és az ő hatására kezdted el ezt a sportot. Elmeséled egy kicsit részletesebben az olvasóknak, hogy is volt ez?
– Négyéves koromtól jártam úszni. Annak ellenére, hogy jól ment, nem szerettem, hamar ráuntam. Egy idő után el is kezdtem lógni az edzésekről: a büfében ücsörögve vártam, hogy édesanyám jöjjön értem. Nagyjából két hét kellett, hogy lebukjak. A szüleim megértették, hogy ez nem fog így menni, váltani kell. Édesapám javasolta, hogy próbáljam ki a vízilabdát. Őt mindig is vonzotta ez a sportág, de mivel messze laktak az uszodától, az édesapja nem engedte meg neki. Így kötött ki a kézilabdánál, amiben ugyan nagyon sikeres volt, de mindig maradt egy kis hiány a lelke mélyén. Kisfiúként gyakran vitt az öreg fiúk meccsekre, sokszor láttam őt játszani, nagyon megtetszett, szívesen kipróbáltam volna magam benne. De édesapám nem díjazta az ötletet, mert a saját bőrén tapasztalta, milyen könnyen össze lehet szedni egy-egy komolyabb sportsérülést kézilabdázás közben. Azt kérte tőlem, hogy adjak három napot a vízilabdának, ha nem tetszik, mehetek kézilabdázni vagy focizni. Először azt mondtam, szó sem lehet semmilyen vizes sportról, de végül mégis belementem ebbe a “három napos alkuba”. A vízilabdás közeg aztán annyira megtetszett, hogy ott ragadtam. A kapusi pozícióban megtaláltam a helyem: itt legalább nem kellett annyit úsznom.
Mit szólt édesapád, hogy így bejött a tippje? Főleg, hogy ilyen sikeres pályafutás szökkent szárba?
– Gondolom, örült. Nem sokat szoktunk erről beszélgetni. Időnként felemlegetjük a kezdeteket, főleg mostanában, hogy apaként hasonló kihívásokkal nézek szembe a saját gyerekeim sportválasztása kapcsán, mint anno ők.
Milyen kihívások? Mesélsz róluk kicsit részletesebben
– Amikor a gyerekeim megszülettek, elhatároztam, hogy ők is sportolni fognak, de nem volt merev elképzelésem arról, hogy mit. Kíváncsian vártam, milyen lehetőségeket ad az élet. Öt éve élünk Szolnokon, ami kisváros lévén eléggé más, mint Budapest. Itt kevesebb a lehetőség, viszont jóval könnyebb logisztikailag megoldani, hogy akár többféle sport edzéseire járjanak a gyerekek párhuzamosan. A kisfiamnak például van olyan délutánja, amikor 2 különböző edzése is van: kosárlabda és úszás. Korábban kísérletezett a társastánccal is, ügyes volt, de egy idő után ráunt.
És a szüleidhez hasonlóan te is elfogadtad a döntését, és nem forszíroztad a folytatást?
– Ezt könnyű szívvel elengedtem, mert nagyon jó labdaérzéke van, és inkább labdasport felé terelgetném emiatt. Nehéz belőni szülőként, hogy mikor szerencsésebb a sportág-váltást támogatni, és mikor jobb átnyomni a gyereket a lélektani holt-pontokon. Nekem az a meglátásom, hogy ha csak egy-két negatív történés szegte kedvét a gyerkőcnek, de amúgy ügyes, jól megy neki, nem szerencsés azt megerősíteni benne, hogy az első apró kellemetlenségnél adja fel. A lányomnál is, aki akrobatikus tornára jár, volt olyan a kezdetekben, hogy nem igazán akart menni edzésre, mert nem jött ki a többi lánnyal. Voltak, akik cikizték, beszóltak neki, mert fiatalabb volt náluk. Az ő esetében nem álltunk a váltás, elengedés ötlete mellé, hanem elmagyarázatuk neki feleségemmel, hogy tehetséges és emiatt nem szabad abbahagynia. Vívja ki a tiszteletet, és ha látják, hogy nem lehet megtörni, minden meg fog változni! Így is lett! Az eredmények igazolták, hogy jó döntést hoztunk: Egy hete VB 2. helyet szerzett! Vagy amikor a fiam maradt ott nehezen az úszás edzéseken egy időben, akkor is ezt a stratégiát választottam. Mondtam is neki, hogy néha bizony nekem is nehezemre esik becsobbanni a medencébe, de aztán higgye el, már jó lesz. És edzés után valóban azt jelezte vissza, hogy élvezte végül. Itt sem maradt el a pozitív visszajelzés: Második helyen végzett a diákolimpián.
Hétköznapok és edzések
– Hogy zajlik egy tipikus napotok?
– A feleségem hatkor kel, elkészíti a gyerekek tízórai -és uzsonna csomagját, valamint a reggelit. A gyerekek fél hétkor, én hétkorkor kelek. Minden reggelem úgy indul, hogy frissen facsarok másfél liter gyümölcslevet a családnak. Ezt a gyerekek megisszák a reggelihez, aztán a feleségem elviszi őket a suliba, én meg rendbe rakom a konyhát. A vízilabda mellett van két cégem is, az ezekkel kapcsolatos ügyeket intézem az edzés előtt, de rangadó meccsek előtt két nappal semmi mással nem foglalkozom a vízilabdán kívül. Edzés után megebédelek, megkávézok, aztán intézem tovább a dolgaimat. Ha csak van rá módom, igyekszem besegíteni a feleségemnek a gyerekek délutáni logisztikájába, de azért ez általában rá hárul.
– Ez igazi csapatmunkának hangzik. Nevelési kérdésekben is ilyen jól össze tudtok dolgozni a feleségeddel?
– Húsz éves korom óta vagyunk együtt, idén már 15 éves a kapcsolatunk. Nyilván azért vagyunk még mindig egy pár, mert nagy az összhang köztünk. Érdekes módon szülőként legalább annyira különbözünk, mint amennyire hasonlítunk. A feleségem keményebb, sarkosabb, én hajlamosabb vagyok a lazaságra, lágyságra. Ez azonban egyáltalán nem okoz köztünk nevelési ellentétet, konfliktust, inkább kiegészítjük, kiegyenlítjük egymás hatását. A következetességet én is nagyon fontos alapelvnek tartom. A gyerekeink jólneveltségét és kiegyensúlyozottságát a feleségem érdemének tartom, ő ugyanis születésüktől fogva egy olyan stabil és kiszámítható rendszert alakított ki, ami az egész családunk harmóniájának szilárd alapja.
Hozzászólás ehhez a bejegyzéshez