A lelkemet is meggyógyították a kilométerek

A hosszútávfutást 2009-ben 28 évesen kezdtem el. Akkoriban nagyon sok szabadidőm volt, mivel távkapcsolatban éltem, és a rengeteg levezetetlen energiámmal egyszerűen kellett kezdeni valamit.

Sok kétség és lelki probléma is gyötört, de a futás segített a rossz érzéseken. Kevés sportmúlttal a hátam mögött máris az első félmaratonim céljában találtam magam Prágában. Azt éreztem, hogy a világ közepe vagyok. A következő évben már maratonit futottam, aztán jött zsinórban a többi egymás után, az első terepen lefutott ötvenessel együtt. Egy fájdalmas szakítással véget ért a hosszú párkapcsolatom, az összetört szívem darabjait valahol a futás tartotta egyben. Majd harminc évesen jött egy mindent elsöprő szerelem, a következő évben már menyasszony lettem, aztán pedig mire észbe kaptam már férjhez is mentem életem párjához. A nászút előtt futottam meg életem legjobb aszfaltos maratoniját Budapesten: 3:34:28.

dr. Elek-Belus Fruzsina írása, amelyet a HelloBaby! magazin Sikertörténet pályázatára küldött be.

Két hónap múlva már kezemben tartottam a pozitív terhességi tesztemet, és kilenc hónap múlva világra jött a kicsi lányunk, Izabel. Az utód érkezése, mint minden első gyerek általában, fenekestől felforgatta az életünket. A várandósság alatt nem futhattam, így úszással próbáltam meg a kondimat megőrizni. Zizi születése után a hirtelen nyakamba szakadt felelősségtől és a hormonok ádáz játéka következtében depresszióssá váltam. Másoknak sem tudtam megmagyarázni, hogy mi történik velem: minden egyes nap sírtam, pedig az eszemmel tudtam, hogy boldognak kellett volna magam éreznem. Pontosan tudtam, hogy mi a dolgom: 4 hét után újra felhúztam a futócipőt, és hiába aludtam csak 3-4 órákat, a fáradtság nem volt akadály. Kényszerítettem magam, hogy elinduljak, mivel a lelkemet napról-napra gyógyították a kilométerek, és amit addig komornak és kétségbeejtőnek láttam, egy fél óra kocogás múltán egyszeriben már újra rózsaszínűvé vált. A futás drog, mondják. Belül lötyögött mindenem, és az egykori futósebességem is a múlté volt, az addigi 5 perces ezrek helyett 7 percesekkel vánszorogtam. Úgy éreztem, hogy mindent a nulláról kell kezdtem, de ez nem szegte kedvem. Sőt! Szép lassan kilábaltam a depressziómból, és a futással újra formába hoztam magam, és fokról-fokra ismét tökéletesen kiegyensúlyozottá váltam. Még nem volt a lányom 8 hónapos, de már ismét maratonit futottam, noha közel sem olyan jó eredménnyel, mint korábban.
elekbelusfruzsina_mirko
Egy év futkosás után újból a szögre akasztottam a futócipőmet, mert a lányunknak a férjemmel kis korkülönbséggel testvért szerettünk volna. A második csemete is, csakúgy mint elődje, azonnal megfogant és 9 hónappal később bearanyozta az életünket kicsi Mirkó. A második várandósságom már közel sem volt annyira nyugalmas és rákészülős, mint az első, mivel ekkor már ott volt velünk a mi minden-lében-kanál 15 hónapos kiscsajunk. Sportolni pedig szinte egyáltalán nem maradt időm, így elég sokat magamra szedtem a második terhesség alatt: a kórházból hazatérvén döbbenten álltam a mérlegen a 68 kg-os értéket látván. Mivel mindenféle vágás nélkül, komplikáció nélkül, természetes úton szültem, 2 hét után már újra elkezdtem nagyon óvatosan kocogni. Nem túlzás állítani, hogy kifejezetten dagi voltam régi önmagamhoz képest, majd’ 15 kg felesleggel. Nem volt olyan futónadrág, ami rám jött volna, anyukámtól kértem el egy szürke pamut-rövidnadrágot (már-már „Királynak” éreztem magam) és abban kezdtem el futni. Ez volt az egyetlen nadrágom, ezt mostam ki minden nap. A combjaim minden lépésnél egymáshoz dörzsölődtek. Mivel időközben egy hegyes-dombos környékre költöztünk, még az emelkedők adta extra nehézségekkel is meg kellett küzdenem. Egész egyszerűen szörnyen ment. De felszívtam magam, és tudtam, hogy egy év múlva igenis újra jó leszek. A depresszió ezúttal messziről elkerült: bár küzdelmes volt az élet a két pelenkással, de mégis nagyon boldog voltam az életem alakulásával. Fokról, fokra haladtam, fokozatosan emeltem a terhelésen, és a súlyom is kínkeservvel ugyan, de szépen lassan csökkent. Én sajnos azon szerencsétlenek közé tartoztam, akik nemhogy fogytak, de inkább híztak a szoptatással, így mindkét alkalommal nagyon kellett figyelnem, hogy mit eszek.

Egy pár hónap után úgy döntöttem, hogy szakemberi segítség után nézek. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy az edzésre fordítható időm végesnek bizonyult, és azt a kevés időt szerettem volna a lehető leghatékonyabban megtölteni kilométerekkel. Barát Gabriella tökéletes választásnak bizonyult: maga is kétgyermekes anyuka, így tökéletesen megértette milyen nehézségekkel kell nap, mint nap szembenéznem. Az ő segítségével kezdtem el készülni hétről hétre tavaly novemberétől kezdve. Amire a legbüszkébb lehetek, az talán az, hogy lustaság miatt egy edzést sem lógtam el: érezhettem magam bármilyen fáradtnak esténként, mégis felhúztam a futócipőmet, és megcsináltam az aznapra előírt feladatot. Érdekes tapasztalat volt, hogy azok a futások estek sokszor a legjobban, amikor különösen nehéz volt az elindulás. A lányom a dackorszak kellős közepén volt, a kisfiamnál pedig beindult a fogzás: a türelmem pedig egy-egy nap végén bizony elfogyott, de a kilométerek rendbe tettek, és a férjem egy „kisimult” feleséget kapott vissza – ha csak egy szűk órácska erejére is.

Gondosan megterveztem, hogy milyen versenyeken indulok 2016-ban, és céltudatosan készültem rájuk, ez pedig elvonta a figyelmemet arról, hogy az otthonlétből fakadó beszűkült szociális közegtől „beforduljak”. Aztán szépen jöttek sorban a terepversenyek, amelyek mind-mind nagyon jól sikerültek: és végül májusban megfutottam életem eddigi leghosszabb távját: 56 km-t 1800 méter pozitív szintemelkedéssel. Ezt követően a nyáron új cél után néztem: egy hirtelen ötlettől vezérelve beneveztem az októberi Budapest maratonra. Bevallom őszintén, hogy kíváncsi voltam, hogy két zsinórban jött várandósság után, két kicsi gyerek mellett képes lehetek-e megfutni életem legjobbját. Küzdelmes hetek következtek, durva edzésekkel, de végül egy fizikailag és fejben is megerősödött futóként álltam a rajtban a tömegben. Magabiztosnak éreztem magam, de nem elbizakodottnak.

A verseny első fele szinte végig teljes extázisban telt, élveztem, hogy futhatok, jó volt a tempóm, a pulzust is sikerült tartani, szépen egyenletesen haladtam. Nevettem a szurkolókon, pacsiztam a gyerekekkel, egyszerűen nagyon-de-nagyon jól éreztem magam. Persze tudtam, hogy később fájni fog, de élveztem, hogy ez még nem jött el, remélhetőleg egyenletesen sikerül elfutnom 30 km-ig, aztán meg rátehetek az intenzitásra – már ha bírok. Félmaraton 1:42:10. Tulajdonképpen az első fele meglehetősen sima ügynek bizonyult, de van már mögöttem annyi tapasztalat, hogy tudjam, hogy a félmaraton még semmi, az igazi móka majd 30 km után jön el. Tele volt a fejem pozitív mantrákkal, a számomra kedves emberek meg-megszólaltak bennem, és folyamatosan biztattak. Tudtam, hogy jól haladok, de nagyon messze volt a vége. Aztán nagy nehezen eljött a 30-as tábla, és tudtam, hogy innentől csinálni a célig, ahogy a csövön kifér. Számoltam vissza a kilométereket, és harcoltam magammal szemben minden egyes méterért. Próbáltam csak arra koncentrálni, hogy megy-a-bal-megy-a-jobb, de valahogy egyre hosszabbak lettek azok a fránya kilométerek. Aztán elkezdtem közeledni a Városligethez, és éreztem, hogy most már csak ez van és mindjárt vége, de ekkor már a könnyeimmel küszködtem, legszívesebben megálltam volna fenébe, de nem vagyok az kiállós típus. Becsülettel le kell nyomni, alig van már hátra. Fog összeszorít és megcsinálja a feladatot – hallottam magamban az erős belső énemtől. Az utolsó 100 méter teljes katarzis, majd beértem és zokogásban törtem ki. Az igazat megvallva a megkönnyebbüléstől jött rám a bőghetnék, ennyit én még nem küzdöttem mentálisan egy verseny végén sem, és tulajdonképpen sikerült kitartanom a fináléig. Mindamellett, hogy végül sikerült megfutnom az eddigi legjobb időmet aszfaltos maratoni távon (3:31:17), megint nagyon sok mindent megtanultam magamról: a végén minden fejben dől el; ha fáj, azzal lehet továbbmenni; és hogy mennyire erős is vagyok / tudok lenni; ha akarok valamit, azt megcsinálom. Egyébként pedig az 1214 elrajtoló nőből a 69. lettem, a korcsoportomban pedig a 15. És ebben benne vannak az országos maratoni bajnokságon elindult atléták is. A következő fotó a Spar maratonon készült, 2016-ban:

elekbelusfruzsinafut

Annak idején, mikor a kislányommal várandós lettem, a környezetemben sokan elbizonytalanítottak, hogy ezek után nem fogom tudni a hosszútávfutást úgy űzni, ahogy szeretném. Egy valamiben lett igazuk: való igaz – pláne hogy most már dolgozok is – hogy nem tudok akkor elmenni futni, amikor csak kedvem tartja. Az időbeosztásunkon való munkálkodás állandó zsonglőrködés, folyamatos küzdelem, hogy beletegyük azokat a dolgokat, amiket csak szeretnénk. De a kétkedők tévedtek azzal kapcsolatban, hogy ne menne a dolog. Mert igenis megy és működik, csak akarni kell. Ha valamit igazán szeretnénk, arra mindig van időnk, csak el kell hagyni olyan tevékenységeket, amik szükségtelenek, vagy egész egyszerűen nem fontosak (én pl. nem tévézek egyáltalán). Persze az is fontos, hogy az ember lányát támogassa egy olyan férfi, aki hisz benne, és aki fontosnak tartja, hogy a szeretett nőnek ne kelljen feladni az álmait. Mindamellett kell, hogy példát mutassunk a gyerekeinknek azáltal, hogy anyának önmaga is fontos (persze nem a legfontosabb), és attól csak jobb és boldogabb anyuka válik belőle, ha a gyereknevelés mellett nem adja fel a számára fontos dolgokat.

Tetszett Fruzsina története? Akkor lájkold és oszd meg Te is!
Ha kedvet kaptál, hogy Te is megírd nekünk a sikertörténetedet, ITT OLVASHATOD EL a részleteket!

Hozzászólások