Anyai örömök negyedszer egy új pár oldalán

Avagy várandósság válással, balesetekkel, érszorítás telefonzsinórral – röviden így lehetne összefoglalni Viki történetét, amely bővelkedik megdöbbentő fordulatokban, ám ha a vége jó, minden jó!

Lejegyezte: Zimmerer Anita

31 éves voltam, amikor házasságom megromlása után elköltöztem három kislányom apjától és megindították a válást
meséli Viki. Néhány hónappal később a tárgyaláson nem jelent meg a férjem, s mivel a felperes ő volt, a pert megszüntették. Újra beadtam a keresetet. Telt-múlt az idő, és közben megismerkedtem egy kedves fiatalemberrel.

Bár már volt három kislányom, az új párommal komolyra fordult a kapcsolatunk, és mivel ő is nagyon vágyott egy közös gyermekre, vállaltam. Addig méhűri spirállal oldottam meg a fogamzásgátlást, melyet ekkor levetetettem.
Viki azt gondolta, sokat kell majd várakozniuk, mire újra anyai örömök elé nézhet, de nem így történt. A beavatkozást után két héttel klasszikus terhességi tüneteket produkált. Amikor a menzesze is kimaradt, egyre inkább úgy érezte, hogy állapotos. A második ultrahang vizsgálaton már egyértelmű volt, hogy  Viki újra babát várt. Meddőségi kezelésekkel foglalkozó orvosa kételkedett a gyors sikerben, mint mondta, ő nem ahhoz van szokva, hogy eltervezik a párok a babát, és már érkezik is… de Vikiék esetében így történt!

Terhességemet kissé beárnyékolta a magas vérnyomásom, mely valahol a várandósságom 11. hetében kezdett emelkedni… Ekkor történt, hogy a páromat baleset érte, elütötte egy autó.

Kollégájával, kerékpárral, láthatósági mellényben, jó látási viszonyok mellett  indultak munkába, szabályosan közlekedtek, amikor a baleset történt. Az ütközés során az út jobb oldaláról átrepültek a másik oldalra. A biciklik összetörtek.  Párom bordatöréssel, zúzódásokkal, enyhe agyrázkódással került kórházba – vagyis bátran elmondhatjuk, hogy hatalmas szerencséje volt.

Az egyik  szomszéd látta az úton fekvő összetört kerékpárját, a hírrel jól megrémisztett, de hivatalosan senki nem értesített. Hívtam őt, de nem volt elérhető. A mentőszolgálat nem tudott felvilágosítást adni, nem tudták, melyik mentő ment ki, és kit hová szállítottak. Érdeklődtem a sürgősségi osztályon is, ott sem tudtak semmit. Végül, a párom a vizsgálatok után, egy nyilvános telefonról tudott  életjelet adni. Amíg ez a hívás befutott, 11 hetes kismamaként cikáztak az agyamban a gondolatok.  Akkor váltam, teljesen pánikba estem, hogy magamra maradok a bevállalt babával. Nagyon ideges lettem, az egekig emelkedett a vérnyomásom. A balesetet követően a védőnői gondozáson 170-es értéket mértek. Elkezdődtek a kivizsgálások, vérnyomás csökkentőt kaptam, háromszor kellett 24 órás ellenőrzésre mennem.

De úgy tűnik, ezzel még nem volt vége a szerencsétlenségek sorozatának. Sokat kerékpároztam az áldott hónapok alatt én is, és egyszer jött egy autó. Gyors megállásra volt szükség, le kellett ugranom, de a nagy pocakom sajnos nem fért el a kormány mellett. A lábam megcsúszott és megütöttem a hasamat, melyen kék folt keletkezett. Baloldalon, a köldöktől kicsit lejjebb. Ez a folt még akkor is látható volt, amikor szülni mentem.  Amikor a fiam megszületett, a pocakján neki is ott volt egy hasonló folt anyajegy formájában! A folyamatos orvosi kontrollok mindent rendben találtak a babánál is, az ultrahang vizsgálatok nem mutattak eltérést a hasában, és az anyajegy szűrés sem jelzett problémát.  Tudományosan nem igazolták, hogy lehet kapcsolat a kicsi anyajegye és az én terhesség alatti sérülésem között.  De a régi hiedelmek motoszkálnak bennem, melyek arról regélnek, ha egy kismama megüti magát, lehet, hogy a kicsin is ott lesz a jel.

Épp a szülés idejére esett a válásom kimondása. Mivel a volt férjem nem engedte, hogy a férjezett nevemet használjam, ideiglenes személyi igazolványra volt szükségem.

Az NST-n látható volt, hogy a kisbabám szívverése lassul. Nem mozgott, semmiféle aktivitást nem mutatott. Teljesen meg voltam rémülve ismét. Az orvos úgy döntött, hogy megindítják a szülést.

A szülőszobán a szülésznők a magas vérnyomásom helyett inkább az ideiglenes személyi okmányaimmal foglalkoztak. Miért váltam el? Mit várok az „új embertől”? – ilyen dolgokról faggatóztak a lehető legalkalmasabb pillanatban. Amikor megmondtam, hogy a negyedik babám érkezik, a szülésznő azt kérdezte: “hány gyereket akar maga még szülni”?

A vérvétel során nem találták az érszorító eszközt, így egy telefontöltő zsinórjával (!) sikerült elszorítaniuk a karomat, de ezen már nem is tudtam csodálkozni.

Az apás szülés során fájásom nem volt, de egyre inkább egekbe szökött a vérnyomásom, a baba szíve pedig veszélyesen lelassult.

Három orvos és négy szülésznő volt mellettem, akik közül az egyik nem volt túl kedves.

A szülés megindulásakor a párom megijedt, de a segítőkész szülésznők megmutatták hová álljon, ahol nem lesz olyan félelmetes a látvány. Folyamatosan oxitocint kaptam, melyet őrületes fájdalmak követtek. Fel nem kelhettem, ezért nagyon elzsibbadtam, mire a szülés elindult.

Amikor a kitolási szakaszhoz érkeztünk, ismét előkerült a névadás problémája.

Hogyan fogják hívni a babát? A válás miatt kicsit bonyolult volt az apasági nyilatkozat, mert elektronikus úton tette meg a párom. És ezt azon a szülészeten nem ismerték.

Két tolófájás között tájékoztattak, hogy nem hajlandóak a párom nevére íratni a babát.

Ez nagy trauma volt, melyet azóta sem tudtam feldolgozni, mert a legszebb pillanatokat tette tönkre.

Amikor a párom elvágta a köldökzsinórt, már egészen bátor volt. A pici András súlya 3500gr, hosszúsága 55cm, Apgar értéke 9/10 volt. Anyatejjel tápláltam. A kicsikém szépen gyarapodott. Átlagosan havi másfél kilogrammal nőtt a súlya.

A mozgásfejlődésben voltak nehézségei, hisz kicsit nehezebben ment az átfordulás majd a felülés.

Első útjára egy pohár tejföllel a kezében indult 11 hónaposan, és azóta meg sem áll.

A kisfiam most 16 hónapos, beszélni még nem igazán akar. Ügyesen mutogat és megérteti velünk, hogy mit szeretne. Apát már megszólítja, engem még nem. Szereti a zenét, főleg ha apával lehet hallgatni, és szereti a mondókákat, akad, melyet már el is tud mutogatni. Könyvet lapoz, rajzol.
–Viki 17 évesen szülte az első gyermekét, most 31 évesen egészen mást jelent számára az anyaság. Akkoriban volt nagymamás segítsége, most egyedül kell megoldania a feladatokat, hisz elköltöztek. Régebben könnyebbnek tűnt minden, de ma is sikerül, amit szeretne. Munkahelye nem várja vissza, sőt jelezték, hogy a várható táppénzek miatt inkább elküldik, amint lehetőségük lesz rá. De most a mának él.  Amíg lehet, otthon marad a kisfiával. Sikeresnek ítéli az életüket, hisz a sok nehézség ellenére mostanra rendeződtek a dolgok.

Hozzászólások