És megnyertük a világbajnokságot!

2016 májusában két bátyja (hét és tíz évesek voltak) után megszületett nagyon vágyott és várt kisleányunk, Hannaróza. 2017 augusztusában Budapesten masters szinkronúszó világbajnokságot rendeztek. Írhatnám, hogy álmomban sem gondoltam, hogy én versenyezni fogok ezen a világbajnokságon, de ez nem lenne egészen igaz.

Szále Kata írása

Gyerekkori, bakancslistás vágyam volt sokáig versenyezni, vagyis masters versenyeken is indulni. Ám az a tény, hogy ilyen pici a babám, és a másik két fiacskám is elég napi feladatot ad, meglehetősen illuzórikussá tette a vágyam teljesülését. Nagy motivációt jelentett azonban, hogy épp Budapest ad otthont ennek a világversenynek. Így lassacskán az igen legyőzte a nemet, s megerősített abban, hogy apró lépésenként ugyan, de meg merjem próbálni.

2016 kora őszén egy régi tanítványom újságolta, hogy novemberben rendezik az első magyarországi masters szinkronúszó versenyt, amelyen ő is elindul. Nekem ez első hallásra nagyon közelinek, korainak tűnt, ám csak szöget ütött a fejembe a gondolat: ki kéne próbálni magam. Egy tét nélküli kis verseny talán mégis csak jó lehetne első lépésként.

A döntés megszületett. Így hát szombatonként kora délután – miután elaltattam az alig féléves kislányomat –, elmentem a közeli uszodába: úsztam, és próbálgattam, mi az, ami még megy 16 év kihagyás után. Második, harmadik alkalommal már egészen jó érzés volt a vízben mozogni. Lassan összeállítottam egy könnyű koreográfiát a novemberi versenyre. Ez a heti egy alkalom nem volt megterhelő senkinek, nekem pedig mindig nagyon jól esett. A novemberi versenyen a régi tanítványomon és rajtam kívül indult még két duó – mi hatan voltunk a masters mezőny. Aztán teltek a hetek (otthon minden maradt a régiben: babázás, a fiúk, a háztartás), és a heti egy úszás mellé becsempésztem még heti egy otthoni edzést, amikor lazítottam (spárgát, spiccet). Úgy éreztem időben, figyelemben nem vesz el sokat a családtól, ugyanakkor jó volt, hogy lázban tart, hogy örülök neki, hogy jót tesz testemnek, lelkemnek.

Akár csapatunk is lehetne

Télen csatlakozott egy korábbi csapattársam is, és tervezgetni kezdtünk: ha még jönnének néhányan a régiek közül, akár csapatunk is lehetne. Ami persze sokkal több munka, mint egy szóló, így aztán én amellett, hogy mindig is a csapat volt a kedvencem, igencsak óvatos voltam a nagy tervekkel. Részemről ekkor ez még nem terv volt, inkább csak realitás nélküli ábrándozás. Hiszen végül is a mi régi társainkból nem jött össze csak egy félcsapatnyi lány. Hasonló terveket szövögethettek egy másik klubban is, ahol ugyancsak összejött egy fél csapat. Könnyű számtan: két fél az egy egész. Így aztán végül összeálltunk.

A szólóinkhoz elég volt, hogy magunk gyakorlunk, ám a csapathoz már jóval több feltétel szükséges. Kellett több vízfelület, vízalatti hangszóró, és ami talán a legfontosabb, hogy legyen egy jó edzőnk. Lett. A BVSC-s Horváth Erika vett a szárnyai alá bennünket.

Az, hogy eredetileg csak szólót terveztem, nem volt véletlen: így, ha van egy órám, tudok gyakorolni, nem kell összehangolni az időpontokat, s alkalmazkodni máshoz a babámon, a családomon kívül. Ha jól felkészülök, vagy éppen kevésbé, csak rajtam áll, nekem jó, vagy nekem rossz. Ám egy csapat, az még kilenc másik ember! Szinte végig úgy voltam vele, hogy egyik napról a másikra próbáltam összefésülni a dolgokat, de nyitva hagyva azt, hogy menni fog-e végül. Edzésről edzésre haladtam, nem néztem a végét. Legbelül esélytelennek gondoltam a csapatban indulást, de nem akartam ezt előre eldönteni, eleve feladni. A csapattársaim közül egy másik lánynak is volt pici babája – összesen kilenc gyerekünk van. Akinek pedig nincs, annak egész embert kívánó, komoly munkája van; így mindannyian pontosan tudtuk, kinek mekkora áldozat, nehézség egy-egy edzést megoldani. Az egyeztetés szinte megoldhatatlannak látszott. Végül a közös munkát hajnali hat órára ütemeztük, ez volt az egyetlen olyan időpont, amikor ott tudtunk lenni mindannyian. Heti egy hajnali edzés, és maradt a szombat délután – így vágtunk neki a tavasznak és a nyár elejének.

Eleinte nagyon nyomasztott az a gondolat, hogy a velünk alvó kisbabám, amikor hajnalban odafordul, ahol máskor engem talál, ott most majd nem talál… mit érez majd, mit gondol, mit szól? Pár edzést ki is hagytam. Aztán megpróbáltam újra, és bár többször is fölébredt, amikor elmentem, az apukája karjában újra el tudott aludni. Megnyugtató volt, hogy mindig jókedvűen várt, és bár azonnal szopizni akart, de nem sírdogált, míg távol voltam. Győzködtem magam, hogy ha a 168 órából csupán négyet nem vagyok a családommal, akkor azért olyan nagy hiányt nem szenvednek. Lassan elhittem, hogy talán mégiscsak lesz ebből a csapatból valami. A nyár második felére azért sűrűbbek lettek az edzések, hétvégék, hétköznap délutánok is be-becsúsztak. A férjem egyre többször mondta, hogy ez talán már sok lesz. De kitartottunk, érezve, hogy már közel a cél.

A hétköznap délutáni tréningeket például úgy oldottuk meg, hogy amikor a kislányka felébredt, elindultam otthonról a fiúkkal és vele. Útközben vagy az uszodában találkoztunk a férjemmel, és amíg nekem edzésem volt, ők (apa és a gyerekek) pancsoltak, játszottak, úsztak. Aztán együtt jöttünk haza – ezeket az edzéseket szerettem a legjobban.

Végül eljött a várva várt hét.
Hét elején szólóztam, jó volt, élveztem. Izgatottan teltek a napok, edzettünk is, fáradt is voltam, de … a java még hátra volt. Vasárnap volt a csapat kűr kombináció verseny, ahol mi is érdekeltek voltunk. Tizenhárom csapat (többek között svájciak, csehek, kanadaiak, amerikaiak, franciák) részvételével rendezték meg a masters vébé utolsó szinkronúszó versenyszámaként. A lelátók megteltek, rengeteg ember (rokonok, barátok, sporttársak), hihetetlenül jó érzés volt, hogy ennyien eljöttek megnézni minket és drukkoltak – igazi hazai pálya lett, óriási hangulattal! Felemelő volt, ilyen lelkiállapotban csak jó kűrt futhattunk… ÉS megnyertük a világbajnokságot!

Nagyon hálás voltam/vagyok a gyerekeim édesapjának, és a gyerekeknek is, hogy ezen a nyáron több minden szólt rólam, mint róluk… Úgy érzem, bármi lett volna az eredmény,  megérte volna, mert szívvel-lélekkel csináltam valamit, ami örömet adott, és ráadásul kicsit visszaröpített a fiatalságomba.

Jó visszagondolni rá. Jó felidézni, hogy ami elsőre irreálisnak látszik, abból is kisülhet valami! Nem is akármi!

Hozzászólások