Egy blog és más semmi

Tagadhatnám, de minek: két és fél évvel ezelőtt berobbant valami az ötgyerekes életembe, ami aztán úgy felforgatta azt, hogy én magam is alig ismerek rá.

R. Fonyó Barbara írása

És nem… nem egy újabb gyerekről van szó… hála Istennek. Bár nagyon szeretem mind az öt csemetémet, de így hirtelen meg nem tudnám mondani, melyik sarokban szorítanék helyet egy újabb családtagnak és bár azt mondják, hogy a nagycsaládos anyáknak sok türelme van, én úgy érzem, eljutottam arra a pontra, ahonnan nincs tovább előre, de mondjuk hátra se nagyon… meg jobbra se, meg balra se. Szóval, elértem a határaimat, és jobb az mindenkinek, ha nem pont ebben a témakörben akarom átugrani a saját árnyékomat.

Ha jobban belegondolok, nem is mondtam teljesen igazat az elején, mert ami két és fél év alatt ily módon megváltoztatta a mindennapjaimat, valamilyen szinten mégiscsak a gyerekem.

Napi szinten foglalkozom vele, próbálom terelgetni, néha azonban nagyon megmakacsolja magát, és olyankor nagyon tudok haragudni rá – nincs ez másképp a hús-vér gyerekeimmel sem.

Miről van szó pontosan? Két és fél évvel ezelőtt életre hívtam Férj hathatós segítséggel a Mom With Five blogot. Félve vágtam bele – néha még most is félek, illetve bizonytalan vagyok -, de azért már kezdem elhinni, hogy tényleg vannak visszatérő olvasóim, akik szívből támogatnak, velem örülnek, nevetnek, bánkódnak, hogy mindig jönnek újak, akikből aztán rendszeres olvasók lesznek – vagyis remélem, hogy azok lesznek -, kapok üzeneteket, kommenteket, amelyekben az emberek (persze, főleg nők, de vannak férfiak is! bizony! kettőről biztosan tudok…) megosztják velem a véleményüket, a gondolataikat… és ez jó… nagyon jó. Mert hiába a blog, ha nincs, aki olvassa. Ha csak az íráskényszeremet tekintjük, mondjuk írhatnék a fiókomnak is, de azért mennyivel tutibb érzés, hogy emberek olvassák a soraimat és nem a molyok rágják össze a füzetlapjaimat. Hát nem?

De ez csak a történet egyik fele. Mert a blogírás emellett elhozta magával a közvetlen környezetemmel való kapcsolatom átértékelését is. Egy történet, egy érzés, egy hangulat, egy eseménysor megírása rávilágít olyan dolgokra, amelyeket az ember az adott pillanatban nem lát meg, nem értékel helyesen vagy rosszul értelmez. Amikor a sorokat írom, sok minden a helyére kerül, tisztábban látom az adott helyzet komikusságát, tragikusságát, a szituáció által keltett helyes vagy helytelen reakciókat. Meglátom azokat az összefüggéseket, ok-okozati viszonyokat, amik addig rejtve voltak. De a leglényegesebb, hogy ezek alapján próbálok úgy változtatni, alakítani magamon, hogy az mindenkinek a hasznára váljon.

A blog által újra kinyílt számomra a világ: ismét felnőttnek is érzem magam (persze továbbra is olvasok Bogyó és Babócát napjában százszor és hangosan megköszönöm, ha homoksütit kapok a játszótéren), kötelező jelleggel szakítok időt az olvasásra, követem a világban zajló – kulturális, politikai, művészeti, vallási, technológiai, tudományos – eseményeket, igyekszem képben lenni, nem lemaradni. Őszintén szólva több mint egy évtizednyi színtiszta gyerekezés után van mit bepótolnom.

Azt is mondhatnám, hogy a blog segít jobbá válnom: jobb édesanyává, jobb emberré a kapcsolataimban, a családom irányába, illetve a nem a családunkról szóló cikkek megírására való felkészülés (adatgyűjtés, külföldi cikkek tanulmányozása, utánaolvasás, kutatás) nyitottabbá tesz, fenntartja az érdeklődésemet a világ dolgai iránt, nem hagyja ellustulni a szürkeállományomat.

Soha nem gondoltam volna, hogy az egykor stresszoldásnak indult blogom vezet majd rá: nagycsaládos anyaság ide, nagycsaládos anyaság oda, nekem is egy életem van és azt bizony élni kell!

Minden évben eljön a nap, amikor rádöbbenek (legkésőbb akkor, amikor megérkezik a fizetési felszólítás a domainszolgáltatótól): eltelt egy újabb év, és mi még mindig itt vagyunk egymásnak, a blog és én. Igen, immáron két és fél éve, hogy – egyelőre elválaszthatatlannak tűnő módon – összekapcsolódtunk és még mindig kitartunk egymás mellett, sőt, mondhatnám, hogy egyre inkább.

Nagyon sok mindent köszönhetek neki (romlott a szemem, javult a helyesírásom, ha írok, képes vagyok csöndben lenni akár több percen át, és úgy veszem észre, ezért a családtagjaim több, mint hálásak), de hogy általa döbbenek rá arra: nekem is csak egy életem van, akár öt gyerekem van, akár nem, az bizony még engem is meglepett. Pedig így van. Nekem elhiheted.

A grafomániám kiélése mellett a blogírás nekem nem egyszerűen arról szól, hogy szeretném világgá  kürtölni a gondolataimat, mert azok annyira jók, hogy kár lenne őket veszni hagyni, vagy hogy annyira értenék valamihez, hogy azt feltétlenül meg kell osztanom másokkal. Egy frászt!

Tükör által élesebben

Ha egyetlen szóval kellene megfogalmaznom, azt mondanám, hogy egyfajta tükör, amely által jobban megismerhetem önmagamat, az igényeimet. Pontosabban?! Például a családi történetek jegyzetelése közben jöttem rá, hogy ráléptem a mártíranyaság útjára, a személyiségem kezd teljesen feloldódni ebben a szerepben, miközben a gyerekeim egyre önállóbbak, én mégis úgy viselkedem, mintha még teljesen rám lennének utalva és nem csak négyéves Legkisebb, hanem mindegyik. Kapaszkodtam az anyaságomba, mert sokáig nem volt másom.

A blog felnyitotta a szememet, vagy még pontosabban, rányitotta a szememet a világra és segített újra magamra találni. Felépíteni, megerősíteni azt a felemet, amely sok-sok éven át alvó üzemmódban működött, ha egyáltalán. Így esett, hogy sok-sok év után most már lelkiismeret-furdalás nélkül járok el edzeni, tornázni, nordic walkingra, bátran mondok igent egy-egy konferenciára, sajtóútra, mert meg fogjuk oldani a gyerekek elhelyezését – mert meg kell oldani – és ilyen hihetetlen kreatív energiák szabadulnak fel az emberben -, nyugodt szívvel nyomom meg a gombot koncertjegyrendelés közben. De az egészben nem is ez a legjobb, hanem, hogy eljutottam oda: bűntudat nélkül tudom ezt megtenni.

Ha nincs a blog, talán nem lennék ilyen laza édesanya, nem tudtam volna elengedni bizonyos dolgokat, nem ismertem volna fel az én-idő fontosságát. A blognak köszönhetem, hogy túl tudtam lépni az anyaságomon, el tudtam fogadtatni önmagammal, a családommal és a külvilággal (oké, ezen az utolsó ponton van még mit dolgozni): nekem is csak egy életem van és élni szeretnék vele. Egy teljes életet a családommal, a gyerekeimmel, de nem feledve önmagamat, a saját céljaimat, az álmaimat. Mert így lesz kerek az egész.

Hozzászólások