Átrepült előttünk a gólya!

Nemrégiben a Facebook feldobta egy 2016. májusi emlékemet. Önfeledten vigyorgok a mólón Podersdorfban. Tisztán emlékszem arra a napra. Aznap szabadságon voltam én is és a férjem is, gondoltuk kirándulunk egyet. De akkor délelőtt volt még egy fontos esemény. Akkor egyeztettem a nőgyógyászommal a leleteim alapján a műtétem időpontjáról.

Radits-Mervo Klaudia írása

Ekkor már jó ideje próbálkoztunk, hogy legyen kisbabánk. Nagyon élveztük az életünket kettesben is és tudtuk, hogy egy élet is kevés lenne így együtt, de mindketten szerettünk volna egy csöppséget. A korábbi PCOS diagnózis miatt sejtettük, hogy nem lesz egyszerű a dolog. Valójában szerintem egyikünk sem lepődött meg, hogy hiába próbálkoztunk, a teszt mindig negatív maradt.

Mivel nem vagyok az a belenyugvó típus, megkerestem az orvosomat és mondtam neki, hogy csináljunk valamit, a különféle gyógyszerek hatástalanok voltak. Ekkor következett egy sor laborvizsgálat és a partner kivizsgálása is. Szerencsére a férjemnél minden rendben volt, nálam pedig nem maradt más, mint hogy apró lyukacskákat égessenek a petefészkeimre, hogy végre ki tudjon onnan lökődni egy kis petesejt és ha már ott járunk, akkor vizsgáljanak petevezeték átjárhatóságot is.

Vártam azt a május végi napot, hogy végre történjen valami. Hogy végre többet tudjunk. Azt gondoltam, hogy minden rendben lesz, hiszen miért is ne lenne minden rendben. De tévedtem. Nem sokkal az ébredés után a nőgyógyászom arról tájékoztatott, hogy sikerült a petefészkekre megcsinálni a lyukakat. VISZONT! Egyik petevezetékem sem átjárható. Próbálták többször is megnyitni őket, sikertelenül. Ezenkívül a hasfalamon találtak endometriózisra utaló nyomokat is. Ezeket most égetéssel szétroncsolták, de később majd foglalkozni kell ezzel is.

A lényeg az volt, hogy két módon volt esélyem a teherbe esésre: az egyik a lombik, a másik a csoda. Valahogy úgy gondoltam, hogy a lombik lesz az eredményesebb.

A műtét után két hétig voltam otthon, és a fizikai felépülés mellett majdnem keményebb volt a lelki felépülés. Rengeteget gondolkodtam, hogy ez miért velünk történik. Sokszor kerültem a gödör aljára ebben a két hétben. Rossz érzés volt, hogy én vagyok az, aki miatt a nehezebb utat kell végig járnunk. Végül nem tartottam magamban ezeket a dolgokat, átbeszéltük a férjemmel és sikerült megnyugodnom és nem elsüllyednem a problémákban.

Rengeteget segített még Ördög Nóri Pozitív című könyve. Nagyjából akkor került a boltokba a könyv, amikor a műtétem volt. Úgyhogy gyorsan beszereztük, amíg még otthon lábadoztam és pár nap alatt el is olvastam. Mire eljutottam a könyv végére, megért bennem is az elhatározás: ha már ezt dobta a gép, akkor menjünk és csináljuk a lombik programot.

Minél hamarabb bele akartam vágni. Emiatt nem a győri, hanem a tapolcai intézetet választottuk. Lehet, hogy sokkal többet kell odáig autózni, de rövidebb a várakozási idő. Szerencsére rövid időn belül kaptunk időpontot az első konzultációra.

És ahogy július elején úton voltunk Tapolcára valahogy megkönnyebbültem. Tudtam, hogy nekünk most már csak azt kell tennünk, amit az orvosok mondanak. Innentől kezdve az ő feladatuk megoldani azt, hogy lehessen kisbabánk. Nekünk úgymond csak sodródni kell az árral.

Ezeket a tapolcai látogatásokat igyekeztünk mindig kicsit feldobni, hogy pozitív élményként maradjanak meg. Miután végeztünk az intézetben, mentünk a Balaton partjára ebédelni és fürdőzni egyet. Így, mikor hazaértünk este, tényleg olyan volt, mintha tartottunk volna egy kikapcsolódós napot. Ahelyett, hogy távolabb lökött volna minket egymástól ez a probléma, még erősebb lett a kapcsolatunk és hálás vagyok ezért az életnek. Mert megerősített benne, hogy jöhet bármi, azt mi megoldjuk.

Plusz poén egyébként az első tapolcai látogatásunk után, hogy hazafelé elkeveredtünk valami nagyon kihalt útszakaszra és egyszer csak a földekről egy hatalmas gólya lendült neki és szállt át előttünk az úton. Soha ilyen közelről nem látott még gólyát egyikünk sem.

Majdnem megszakadtunk a nevetéstől, hogy milyen rohadt vicces kedvében van ez a gólya, mert előttünk aztán repülhet, a klasszikus értelemben nem hozhat nekünk kisbabát.

Legalábbis ezt gondoltuk akkor.

Következett még egy-két tapolcai látogatás, ahol végül megegyeztünk, hogy számunkra csak a lombik lehet opció. Augusztus elején következő év áprilisára kaptunk időpontot az államilag támogatott beültetésre. Elég sokkoló volt. Tudtuk, hogy hosszú a várólista, de azért ez mégis fájt.

Szerencsére van lehetőség arra is, hogy soron kívül végig csináld a procedúrát. Persze ezt önköltségesen. Az addig összespórolt pénzünk még kevés lett volna hozzá, de úgy számoltunk, hogy szeptember végére, október elejére össze tudjuk gyűjteni rá a hiányzó összeget.

Addig is az volt a tervünk, hogy kiélvezzük a nyarat.

A műtét után felépülve újra belefogtam a sportolásba. TRX, futás, biciklizés. Hajtottam ezerrel. Hétvégente pedig jött a lazítás a rozé fröccsök támogatásával.

Augusztusban nyaralni indultunk Esztergomba, amit már mindketten nagyon vártunk. Végre tényleg kikapcsolódhatunk. A nyaralás második napja környékén furcsa dolgok kezdtek velem történni. Délutánonként aludnom kellett (amit egyébként sosem tettem), nem bírtam megenni az ottani kajákat. Folyamatos hányingerrel és szédüléssel küzdöttem. Értetlenül álltunk a rosszullétem előtt.

Tipikusan terhes tüneteim voltak, amik nem lehettek volna. Azt gondoltam, hogy az agyam szórakozik velem. Úgy döntöttem a hazaúton, hogy csinálok egy terhességi tesztet és ha látom, hogy negatív, akkor csak eljut az elmémig, hogy nem vagyok terhes és akkor megjön végre (ekkor egyébként már 5 hete késett, de hát sosem volt rendszeres ciklusom gyógyszer nélkül, így nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget ennek).

Másnap reggel az első dolgom volt megcsinálni a tesztet. POZITÍV lett. Azt hittem, hogy rossz a teszt. Szerencsére olyat vettem, amiben ké tesztcsík van. Így gyorsan megcsináltam azt is. Szintén pozitív. Azt hittem, hogy nem jól látok! Gyorsan felébresztettem a férjemet, hogy nézze meg ő is, mert én biztos megbolondultam. De ő is két csíkot látott mindkét teszten.

Nem mertük elhinni. Nem éltük bele magunkat, megfordult a fejünkben sok negatív forgatókönyv, így nem is szóltunk róla egyenlőre senkinek.

Hétfőn már hívtam is a nőgyógyászomat, hogy sürgősen időpontra van szükségem hozzá. Szerda este 9-ig kellett várnunk, hogy megtudjuk az igazságot. Amikor elmondtam a nőgyógyászomnak, hogy mi a helyzet, ő is azt mondta, hogy ilyenkor azért nagy a kockázat a méhen kívüli terhességre. De gyorsan utána járt, hogy mi is a helyzet odabent. A képernyőn egyszer csak megpillanthattam az akkor 9 hetes kis csodánkat. Aki ott volt, ahol lennie kellett, és gyönyörű szívhangja is volt.

Talán az volt a titok nyitja, hogy mivel tudtam, hogy úgysem lehet gyerekünk természetes úton, megszűnt bennem a görcsösség. Mert hiába mondják, hogy nem szabad rágörcsölni. Mivel szeretnél kisbabát, naná, hogy rágörcsölsz és mindig reménykedsz, hogy ez végre az a hónap lesz, amikor majd végre összejön.

Mindenestre hihetetlen, hogy a kisfiúnk megküzdött a benti akadályokkal és akkor is jött, amikor elvileg nem jöhetett volna. Egy igazi kis harcos, aki most már itt van velünk, a kezünkbe foghatjuk és magunkhoz ölelhetjük.

Ő az, aki miatt most már elhiszem, hogy tényleg léteznek CSODÁK!

Hozzászólások