Nem daganat, hanem kisbaba!

Házasságunk kezdetén mi is terveztük, hogy milyen lesz, ha majd gyermekünk születik…
Azután teltek az évek, de nem érkezett meg a baba. A természetre bíztuk magunkat, nem kértünk orvosi segítséget.

Egy idő után már sejtettük, hogy valami nincs rendben. Nehezen találtam rá arra a doktornőre, akiben úgy éreztem, bízni tudok. A kivizsgálás során kiderült, hogy policisztás ovárium-szindrómám van. A doktornő azt mondta, próbáljam meg elfogadni a megváltoztathatatlant, és menjek, tanítsam, neveljem mások gyermekeit, lévén, hogy gyógypedagógus vagyok. Nem volt nap, hogy ez a mondat ne jutott volna eszembe, amikor besétáltak hozzám a gyerekek a nevelési tanácsadóba. Egy idő után nagyon nehéz volt naponta többször végighallgatni a terhességek történetét, felvenni a fejlődésre vonatkozó adatokat.
A férjemmel nagy utat jártunk be, felajánlottam, ha gondolja, menjen, elengedem. De ő maradt, azt mondta ezt a feladatot ketten kaptuk, együtt kell megküzdenünk az elfogadással.
Nem védekeztünk, de nem is vágtunk bele semmilyen kezelésbe azért, hogy legyen gyermekünk.

Valami megváltozott
Házasságunk tizennegyedik évében aztán döntő fordulat következett.
Szakmai életemben kiégtem, eldöntöttem, kissé pályát módosítok, sikeres állás pályázatot írtam, de a váltásra mégsem került sor.

Tanév végén éreztem, hogy valami nagyon megváltozott bennem, de arra nem gondoltam, hogy várandós vagyok. Hiszen azt már elfogadtam, hogy lehetetlen. A menstruáció elmaradása beleillett az orvosi prognózisba, hiszen a doktornő említette, hogy a betegség vérzészavarral is járhat. Így ez önmagában nem volt gyanús. A tünetek nem voltak klasszikusak, a háziorvostól beutalót kértem hasi ultrahangra, mert úgy véltem, daganat nő a hasamban.

Az orvos a kézi vizsgálat után azt mondta, szerinte ez nem tumor, inkább egy kisbaba. Fekvő helyzetben az ájulás határára kerültem. Vizes borogatással a fejemen dadogtam, hogy “de hiszen nekem nem lehet gyermekem”. Sürgősségi labor vizsgálatra küldött. Kérte ne vezessek, mert remegtem minden porcikámban. Hívtam a férjemet, aki hasonló döbbenetben érkezett. A laboratórium várójában életem leghosszabb tizenöt perc következett, majd kezünkbe kaptuk a pozitív leletet. Terhes voltam!

Nyolc hét tudatos várandósság
Még aznap este felkerestük a nőgyógyászt. Ahhoz mentem vissza, akitől a diagnózisom származott. A monitoron tisztán kivehető volt a magzat, akiről kiderült, hogy a 30. hétben jár! A doktornő azt mondta, hogy csodák léteznek és megvonta a vállát.
Ez pénteken, 13-án történt. Másnap hirtelen nőni kezdett a hasam. Leomlott egy lelki gát.
Ezután városunkban kellett orvost találnom. Mivel van egy gerinc betegségem, mindenképpen császármetszésre kellett készülni, amit, mint kiderült, a korom is erősen indokolt. A 42. évében járó “primi para” voltam ugyanis. Azaz először szülő nő.
A korábbi orvosom egy másik városban dolgozott és nem volt túl jó szakmai híre a mi régiónkban. Emiatt elég nehéz volt becsatlakoznom a helyi rendszerbe. Nem értették, hogyan lehetséges azt, hogy valaki nem veszi észre a várandósságát?
Egy hét alatt pótoltam a 30 hét kötelező vizsgálatait, ezek során kaptam hideget-meleget is. Megrázó élmény volt az első hivatalos ultrahang vizsgálat. A tízen valahányadik heti vizsgálatokat végezték és nagyon nehezen értette meg az ott dolgozó orvos, hogy mit keresek én ott?
Előbb kizavartak a rendelőből majd felhívták az orvosomat.
Az orvos úgy kezelt, mint egy nemtörődöm, enyhén értelmi fogyatékos anyát, aki nem veszi észre a benne növekvő életet. Elfordította monitort, és arrogánsan érdeklődött, hogy miért hittem annak a másik orvosnak?
Elmondtam, mi alapján született a diagnózis, erre tájékoztatott, hogy a korábbi orvosom nem megalapozottan adta ki a PCOS diagnózisát. De azt már nem árulta el, hogy ezt nekem honnan kellett volna magamtól is tudnom.
Nyeltem a könnyeimet, aztán egyszer csak nem sikerült visszatartanom a sírást. Mondtam, hogy ha hibáztam, akkor az az volt, hogy nem kérdőjeleztem meg a szakmai hozzáértését annak a másik orvosnak. Úgy tűnt, nem nagyon érti, amit mondok, mert erre válaszként azzal szembesített, hogy mennyi kockázat rejlik a már nem pótolható vizsgálatok elmulasztásában.
Ekkor már zokogtam. Megalázó volt a hangnem, a helyzet, az elfordított monitor. Elmondtam, hogy gyógypedagógus vagyok, pontosan tudom, milyen rizikó tényezőink vannak, és mi az, amit már nem tudok pótolni. Amit lehet, azt persze mindenképpen meg fogom még tenni.
Ekkor az orvos hangszínt váltott, visszafordította a monitort. Talán rájött, hogy nem azt szidta le, akit kellett volna. Végül mindent rendben talált. Köszönés nélkül ment ki a rendelőből.
Az asszisztensként közreműködő szonográfus megsimogatta a karomat, és sajnálta, hogy ilyen szerencsétlen volt a kommunikáció. Megnyugtatott, hogy a doktor úr nagyon jó szakember, és amit elmondott, az úgy is van, biztosan minden rendben lesz. A kedvességtől ismét sírni kezdtem. Kérdezte, hogy az apuka nem akarta volna látni a babát? Mondtam, hogy de, természetesen nagyon szeretné látni ő is. Kérte, néhány perc múlva jöjjünk vissza újra, és megmutatjuk az apukának is. Ő egészen más, emberi stílusban mindent elmagyarázott. Kérdezte, hogy tudjuk-e már a magzat nemét? Erre még nem gondoltunk. Ekkor tudtuk meg a 31. héten, hogy kislányunk lesz.

Programcsászár
A születést a 38. hétre írták ki. Ez többek közt azt jelentette, hogy volt még hét hetünk arra, hogy felkészüljünk a baba fogadására, beszerezzünk mindent, pótoljuk a vizsgálatokat. Olyan feszített és kimerítő napok következtek, hogy közben nem is tudtam felfogni, hogy babát várok.
Minden ultrahang vizsgálaton más fekvésű volt a magzatom. A szülés előtti napon is megfordult a hét hét alatt, hatodszor. Az orvosom nem hitte el a műtét reggelén. Az ultrahang igazolta az észlelésemet.
A várandósság utolsó heteiben, amik számomra az első hetek voltak, lényegében sokkos állapotban voltam. Korábban legalább ennyire nehéz volt elfogadni, hogy nem lehet babám, most a feladatokra koncentrálva,alig tudtam feldolgozni, hogy mégis lehet, gyerekünk lesz egészen rövid időn belül.

Aggasztó kilátások
A gerincbetegségemmel foglalkozó orvosaim között voltak olyanok, aki azt mondták, nem lennék képes kihordani és megszülni egy gyermeket, s ha mégis, akkor lebénulhatok vagy belehalok. Próbáltam ezt elfojtani, de ebben a hét hétben az egyre erősödő halálfélelemmel is meg kellett küzdenem.
Hamarosan megvirradt a születés napja.
Amikor elindultunk a kórházba, felrémlett, hogy esetleg többé nem jövök haza.
Miután betoltak a műtőbe, mintegy fél óra telt el, és meghallottam a babám sírását. A nyolcadik hónapban, nyolcadikán, nyolc óra negyvennégykor történt. Ellátták, ő lekakilta asztalt, s mielőtt levitték volna az újszülött osztályra, egy pillanatra a fejemhez emelték. Puszit adhattam a homlokára, közben sírtam és távolról éreztem, hogy még nagy munka zajlik a hasam környékén. A férjem beöltöztetve szerencsére a kezébe foghatta és fotókat is készíthetett a kislányunkról.
A műtét előtt és után a liftnél válthattunk egy-egy puszit a férjemmel. Kifelé jövet annyira sírtam, hogy beszélni nem tudtam, pedig annyi mindent akartam mondani.

Büntetésben
Mivel „idős szülő nő” voltam, állapotom miatt aznap nem hozták be a kisbabámat. Egyre erősödő fájdalommal feküdtem az ágyban, hol fáztam, hol melegem volt. Az első felkelés a műtét után rémes volt. A szobatársak általában a fürdőszobáig jutottak, én azt követően még elmentem a társalgóig, ahol várt a férjem. Üvegen keresztül megmutatták a babát, így láthattam végre 12 órával (!!) a születése után. Azután csak másnap hajnalban hozták ki s akkor simogathattam meg először.
A születés körül minden jól alakult, 10/10-es Apgar értéket mutatott a lányunk.
Talán nem volt véletlen, hogy a kislányunk ilyen körülmények között, hat hónapos rejtőzködés után érkezett. És nem véletlenül választott bennünket. A titkos hat hónapban, nagy nyugalomban cseperedett a pocakomban. A tejem nem indult meg, az orvosom azt mondta, örüljünk, hogy ennyivel megúsztuk. A férjemmel csak egymásra számíthattunk a történtek feldolgozásában.

Végszó
“A mi kis csodánk ma már egyéves múlt, szépen fejlődik, napról napra szebb és okosabb. Naponta produkál valami újat. Mosolygós, nyugodt baba. Segít és tanít, hogy jó anyuka lehessek. Most, hogy végül megadatott. Köszönöm” – írta A., aki névtelensége megőrzését kérte.
Nem lehet könnyek nélkül végigolvasni a történetét, hiszen olyan, mintha látlelet készülne a hazai egészségügy betegségeiről. A.-val megtörtént a csoda, amiről minden hasonló cipőben járó anya álmodik, vagy amiről még álmodni sem mer. Akikkel azonban összehozta a sors a magyar egészségügyben, azok nem tudtak vele örülni, nem fogták fel, mit jelent ilyen hirtelen és későn anyává válni, nem tudtak jól segíteni és mellette állni ebben a folyamatban, nem tudtak emberségesen bánni velük. Ezt nagyon sajnáljuk. Csak a teljesség kedvéért tesszük hozzá, hogy manapság a PCOS sikeresen kezelhető állapotnak számít az esetek túlnyomó többségében.

Megjelent a HelloBaby! magazin 2015. augusztus-szeptemberi számában. Legyél Te is előfizetőnk!

Hozzászólások