Müller Péter gondolatai a gyermekvállalásról

Müller Pétertől már hosszú évek óta tanulhatunk élni. Cikkünkben is arról faggatjuk a mestert, hogyan fogadjuk el a nehézségeinket, a gyermekáldás útjában álló akadályokat.

Számos házasságban nehezen fogan meg a várva várt gyerek. Lehet-e bármilyen tanácsot adni azoknak a pároknak, akik gyermekáldásra várnak, de az, ilyen-olyan okokból kifolyólag, késik?
Summásan természetesen nem, hiszen minden párnál más és más a helyzet. Néhány általános tanácsot megfogalmazhat az ember, de számomra, mint spirituális gondolkozónak minden esetben az a kérdés, hogy az adott ember, emberek milyen sorsot hoztak magukkal. Mi van a sorskönyvükben megírva? Vannak olyan nők, illetve vannak olyan párok, akiknek nem sorsuk, hogy gyermekük szülessen. Az is lehet, hogy annak a gyereknek, aki a földre akar születni, a jövetel még nem időszerű. A szülei várakozásához képest mondjuk, késik 20 évet. De akkor aztán egyszer csak, hopp, jön. Olyan „összjáték” ez, amiben a születendő gyerek, a szülők, testvérek, nagyszülők összefonódó sorsszövetei találkoznak, miközben részei a végtelen életnek. Mindezeket az összeadódó sorsszöveteket ismerni kellene, hogy bármit is lehessen mondani. Nekem hét unokám van, a legkisebb, Veronika akkor született, amikor a lányom már elmúlt negyven éves. A modern orvostudománynak köszönhetően, küzdelmes körülmények között maradt meg a terhessége, és miközben riadtan örültünk, hogy minden rendben legyen, harmadik hónapos terhes volt, amikor váratlanul meghalt a férje, a születendő gyermek édesapja. A lányom egyszerre lett anya és özvegy. Mérhetetlen nehéz időszak van mögöttünk: az áldást és a sorscsapást egyidőben kellett kiállnunk. Rettegtünk, hogy a gyerekben is nyomot hagy a tragédia. De a hároméves Veronika maga a napocska, egy csodálatos, tüneményes, mosolygós lélek. A világ egyik legboldogabb gyereke, egy angyal, aki közöttünk él, és mindannyiónkat elvarázsol.

A lánya története példa arra, hogy azok, akik szeretnének babát, mindent meg kell tegyenek ennek érdekében, de egy idő után el kell tudni fogadni azt is, ha nem jön össze, vagy éppen azt is, ha időközben más nehézséget, tragédiát hoz a sors.
Pontosan így van. Minden mással is egyébként. A betegségeinkkel például. Meg vagyok győződve arról, hogy vannak olyan betegségeink, amelyeket sorsszerűen meg kell élnünk. Ez nem jelenti azt, hogy a beteg, az orvos ne próbáljon meg mindent a gyógyulás érdekében, a gyógyítás lehetőségeinek a végső határáig kell küzdeni. De lehet, hogy szembesülni kell azzal, hogy van olyan helyzet,  amikor el kell fogadni isten akaratát, el kell fogadni a megváltoztathatalant. De ahogy mondtam, ez mindennel így van az életben. Nagyon sokszor előfordul, hogy valaki rettenetesen akar, kiforszíroz,  szinte kifacsar a sorsából valami olyasmit, ami aztán tönkreteszi az életét. Sok ilyet láttam, sok ilyet hallottam.

A születés kapcsán a szülőkön kívül számomra a  jövendő gyermek is létezik, mert előfordul, hogy a hosszú várakozás oka az, hogy még nem “érett meg” számára a születés. És ilyenkor bizony ezt ki kell várni. Nézze, maga most egy olyan emberrel beszélget, aki ebben a tárgykörben csodákat élt meg. Az előbb a lányomról meséltem. De amikor megnősültem, a feleségem azt mondta, csak abban az esetben vegyem el, ha nem akarok gyereket, mert neki már nem lehet. Volt egy fia és az orvostudomány akkori állása szerint több gyereke nem lehetett. Örökbefogadtam a fiát,  a Sziámit, és azt gondoltam, van egy fiam, aki az én fiam, és slussz. Így vettem el a feleségemet. Aztán az összes orvos legnagyobb döbbenetére a feleségem mégiscsak teherbeesett. Szinte példátlanul, talán még egy hasonló esetet ismert az orvostudomány. A terhessége állandó kételyek között telt, feküdnie kellett, miközben többször felmerült, hogy már nem él a magzat, megvárják, amíg magától elvetél stb. Végül megszületett a kislányunk. Az élet tele van csodával. A mi esetünkben is csoda történt, már lemondtunk a gyerekről, nem vártuk. És mégis lett, és ez most a családunk. A történetünkkel azt szerettem volna érzékeltetni, az ember előre soha nem tudja, mi van előtte.

Az élete folyamán, a vágyaiban – hogy legyen gyereke, jobb munkája, szerelme – meddig mehet el az ember? Mondta, hogy időnként “megerőszakoljuk” a sorsunkat.  Nem tudjuk leállítani magunkban az akarást.
Az életben két hatalmas erő, a jin és a jang működik. Erről szól, ez az alapja az egyik könyvemnek, a Sorskönyv-nek. Az emberben ez a két erő, mint az akarok és mint az elfogadok jelentkezik. Harmonikus az az ember, akinél a két erő egyensúlyban van. Tehát tudni kell, mikor kell kimondani azt, hogy ne az én akaratom legyen meg. Hanem a tied, Atyám. Amit maga kérdez, az egy arány. Ennek a két erőnek az aránya. Bölcsesség kell ahhoz, hogy az ember tudja, érezze, mikor van szükség az akaromra, és mikor van szükség az alázatra.

Manapság az emberekben sokkal több az akarom.
Igen, méghozzá görcsösen. Ismerek például olyan nőt, aki hosszú éveken, évtizedeken át görcsölt, szenvedett attól, hogy nem volt kiegyensúlyozott, sikeres a magánélete. Egymás után érték a kudarcok, csalódások. Végül elfogadta, hogy neki ebben az életben nincs olyan feladata, hogy harmonikus párkapcsolatot építsen ki, ez nem ennek az életnek a vállalásában tartozik. Attól fogva lett, lehetett harmonikus személyiség, annak ellenére, hogy az általános társadalmi “elvárással” szemben lemondott a jó párkapcsolat hajszolásáról és elfogadta önmagát. A sorsát.

Ezt jelenti a bölcsesség?
Ha az ember felismeri, hogy az életét egy bölcsebb, mélyebb akarat működteti, odaadóbbá válik. Hány esetben fordul elő, hogy egy boldog házasságban, ahol mindketten megtalálták a párjukat, az egyik fél meghal, és a másik ott marad, egyedül. Ha a párját túlélőben nincs elfogadás, akkor élete végéig egy keserű, vigasztalhatatlan, viasz arcú, boldogtalan özvegyember vagy özvegyasszony lesz belőle. Pedig ő megtalálta a párját! Még nehezebb is, ha valaki megtalálta és úgy veszíti el, hiszen  tudja, mit veszített el. Ha az emberben van alázat, és elfogadás, ha belátja, hogy ez a sorsa, sokkal könnyebb élnie.

Alapigény, hogy társunk legyen. Hogyan lehet továbbélni, ha elfogadjuk, hogy nem ez a sorsunk?
Az életben nagyon sok mindent kell elfogadni. El kell fogadnunk az alkatunkat, hogy erősen rövidlátók vagyunk, hogy esetleg elveszítjük a végtagjainkat, meghalnak a gyerekeink.  Rengeteg mindent el kell fogadni. Az élet tele van elfogadásokkal. Csak úgy lehet az ember boldog, ha megtanul elfogadni. Ez egy roppant egyszerű dolog. Felismeri, hogy ez a sorsa, és ha felismeri, akkor tudja, hogy valamiért ez jó neki. Az én nagyanyámnak öt gyereke volt. Ahogy megszülte az ötödiket, a nagypapa rákos lett és meghalt. Egyedül maradt az öt gyerekkel, és az élete során négyet elvesztett, borzasztó körülmények között. De az én nagyanyám boldog nő volt! Örökké mosolygott. Szép, párnás arca örökké derűs volt. Bundinak hívtuk, mert olyan volt, mint egy jószagú, meleg bunda. És ha belegondolok, a világ legboldogtalanabb női életét élte, teli sorscsapással. Ő elmagyarázná magának, hogy az élet gyönyörű, hogy teli van mosollyal, derűvel. És ha egy kicsit bölcsebbek vagyunk, akkor felismerjük, hogy nem a rövid távú vágyaink tesznek minket boldoggá vagy boldogtalanná. Az élet sokkal nagyobb játék, mint amilyennek mi gondoljuk. Nem az az igazság, amit állandóan olvasunk, hallunk, hogy az élethez sok pénz kell, meg kocsi, ház, meg egy férj, aki lehetőleg hűséges, meg ennyi és ennyi darab gyerek. Ezektől várjuk a boldogságot, és gyűjtjük a teljesületlen vágyaink miatti sikertelenségeinket. Soha ennyi boldogtalan párkapcsolat, soha ilyen kevés barátság nem volt, a családok zömében semmiféle harmóniát nem találok, összezördülések, veszekedések, bántások, válások, elhagyások  – ez ma az emberek élete. Még akkor is, ha papírforma szerint minden összejön: pénz, ház, kocsi, gyerek. Éppen csak boldogság nincs.

A bölcsességet lehet tanulni?

Hát persze, arról szól az élet, hogy bölccsé kell válnunk. Nem könyvből tanulva, hanem tapasztalatokból. 
Nehéz, mert egy nagyon pitiáner, kicsinyes, szűk világban élünk, ellopták az eget a fejünk felül.  Kevés a fény, nem égnek az örök lángok, és nem gyújtják meg a másikat. Ez a kor kifejezetten sötét, és élni nehéz. Nagyon nehéz. Mindig is az volt. Én a háború alatt voltam kisgyerek, több hullát láttam, mint élő embert, beleértve a barátaimat is. De mint színpadi író és mint könyvíró tudom, felragyoghat a legboldogtalanabb ember is. Egy jó színházban, de a hétköznapi életben is meg lehet gyújtani az emberek szívét. Járom az országot, van egy meglehetősen széles olvasótáborom, akikkel gyakran találkozom, és látom azt, hogy egyre több csoda szikrázik föl az emberekben. A boldogtalan, szerencsétlen, nyomorult emberekben egyre több a gazdagság, a szépség.

 

 

 

Hozzászólások